Elég volt az anyósom bírálataiból – Egy magyar családi dráma belülről

– Már megint ugyanaz a rakott krumpli? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben leült az asztalhoz. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és minden szóval egyre mélyebbre vágott bennem. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha nem is hallotta volna az egészet. De én hallottam. Minden egyes nap.

A konyhában álltam, a kezem remegett, ahogy a tálat az asztalra tettem. Próbáltam nem mutatni, mennyire bántanak Ilona néni szavai, de belül már régóta gyűlt bennem a feszültség. Az egész napom arról szólt, hogy dolgoztam, majd hazarohantam, hogy időben elkészüljek a vacsorával. Hétvégén előre főztem, hogy hétköznap ne kelljen kapkodnom. De ez sosem volt elég jó neki.

– Tudod, régen minden nap friss étel került az asztalra – folytatta Ilona néni, miközben megvetően nézett rám. – Az én időmben nem volt ilyen lustaság.

Gábor végre megszólalt: – Anya, hagyd már abba! Zsuzsa egész nap dolgozik, örüljünk, hogy egyáltalán főz.

De Ilona néni csak legyintett. – Az én fiam megérdemelné a legjobbat! Nem ilyen előre elkészített izéket.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg rossz feleség vagyok? Miért nem tudok megfelelni neki? Miért érzem úgy, hogy minden nap vizsgáznom kell ebben a házban?

Aznap este alig ettem valamit. Gábor próbált vigasztalni, de én csak a plafont bámultam az ágyban. Eszembe jutottak azok a régi vasárnapok gyerekkoromból, amikor anyukám is előre főzött, mert ő is dolgozott. Akkoriban ez természetes volt. Most mégis szégyellnem kell magam miatta?

Másnap reggel Ilona néni már a konyhában várt rám. – Zsuzsa, ha gondolod, ma főzhetek valami rendeset – mondta gúnyos mosollyal.

– Köszönöm, de már mindent előkészítettem – válaszoltam halkan.

– Persze – sóhajtott fel –, te mindig mindent előre csinálsz.

A munkahelyemen is nehezen tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Erika észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Az anyósom… mindig kritizálja a főzésemet. Úgy érzem, sosem leszek elég jó neki – vallottam be.

Erika csak legyintett. – Az én anyósom is ilyen volt. De egyszer kiálltam magamért. Meglepődött, de utána békén hagyott.

Hazafelé azon gondolkodtam, vajon én is képes lennék-e erre. De mi lesz, ha Gábor középen marad? Ha választania kell köztem és az anyja között?

Aznap este újra összegyűltünk vacsorára. Ilona néni már az első falat után megszólalt:

– Ez a pörkölt túl sós. Régen ilyet nem ettünk.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Letettem a villát.

– Ilona néni – kezdtem remegő hangon –, tudom, hogy szeretné, ha minden nap friss étel lenne az asztalon. De én dolgozom, és így tudom megoldani. Ha nem ízlik, nyugodtan főzhet mást magának vagy Gábornak is.

Csend lett. Gábor rám nézett, mintha most látna először igazán.

Ilona néni arca megkeményedett. – Látom, most már vissza is beszélsz – mondta halkan.

– Nem visszabeszélek – válaszoltam –, csak szeretném, ha elfogadná: én is ember vagyok. És szeretném jól érezni magam ebben a családban.

Gábor végre mellém állt: – Anya, tényleg elég volt már ebből.

Ilona néni felállt az asztaltól és kivonult a konyhába. A szívem hevesen vert; egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést.

Aznap este Gábor átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

De én csak arra tudtam gondolni: vajon most kezdődik el igazán a harc? Vagy végre béke lesz?

Másnap reggel Ilona néni csendesebb volt. Nem szólt semmit a reggelihez. Csak ült és nézett maga elé.

A következő hetekben kevesebbet kritizált. Néha még segített is a konyhában – bár mindig megjegyezte: „Én ezt másképp csinálnám.” De már nem fájt annyira minden szava.

Rájöttem: nem kell mindenkinek megfelelnem. Elég vagyok úgy, ahogy vagyok.

De vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy sosem lesznek elég jók valakinek? És vajon mikor merünk végre kiállni magunkért?