Egy váratlan élet – Egy negyvennégy éves nő vallomása a késői anyaságról

– Anya, te most viccelsz? – kérdezte a lányom, Dorka, miközben az asztalra csapta a bögrét. A kávé kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. Csak ültem ott, a konyhaasztalnál, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A teszt ott feküdt előttem, két csík. Negyvennégy éves vagyok, egyedülálló, és most… terhes.

A szívem a torkomban dobogott. Dorka tizenkilenc éves, épp most költözött el kollégiumba, hogy orvosnak tanuljon. Azt hittem, végre lesz egy kis időm magamra. Hogy újraépíthetem az életemet, miután tíz éve elváltam Zoltántól, aki azóta sem keresett minket. Most pedig itt ülök, és azt sem tudom, kihez forduljak.

– Nem viccelek – suttogtam végül. – Tényleg babát várok.

Dorka arca eltorzult. – De hát… ki az apja? – kérdezte halkan.

Elfordítottam a fejem. Nem akartam elmondani neki, hogy Gáborral, a régi barátommal történt egyetlen éjszaka után történt mindez. Gábor nős, két gyerek apja. Nem akartam tönkretenni az ő életét is.

A telefonom rezgett. Anyám volt az. Felvettem.

– Na, mi van veled, Alíz? – kérdezte a szokásos kedélyességgel.

– Anya… terhes vagyok – mondtam ki végül.

Csend lett a vonalban. Majd anyám hangja megkeményedett:

– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Negyvennégy évesen? Mit fognak szólni a szomszédok? És Dorka? Gondoltál rá is?

Letettem. Sírtam. A könnyeim végigfolytak az arcomon, miközben Dorka némán nézett rám. Aztán felállt és kiment a szobából.

Aznap este nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és próbáltam elképzelni, milyen lenne újra pelenkázni, éjszakázni, aggódni egy kis életért. Vajon képes lennék rá? Vajon elég erős vagyok hozzá?

Másnap reggel Gábor hívott.

– Alíz… beszélnünk kellene – mondta feszülten.

– Nincs miről beszélni – válaszoltam gyorsan. – Megoldom egyedül.

– De hát… én is felelős vagyok! – hallottam a hangján a pánikot.

– Gábor, neked családod van. Ne ronts el mindent! – mondtam sírva.

Ő is sírt. Letettük.

A munkahelyemen mindenki furcsán nézett rám. A főnököm, Márta néni odahívott magához.

– Alízka, jól vagy? Olyan sápadt vagy mostanában…

– Csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam.

De belül tombolt bennem a káosz. Mindenki azt várta tőlem, hogy erős legyek, hogy mindent megoldjak egyedül. De én csak egy nő vagyok, aki fél.

A következő hetekben Dorka alig beszélt velem. Anyám minden nap hívott, hogy győzködjön: ne tartsam meg a babát. „Ez őrültség!” – mondta újra és újra. „Mit gondolnak majd rólad?” A barátnőim közül is csak Kati állt mellém.

Egy este átjött hozzám.

– Alíz, tudod mit? Leszarhatod mások véleményét! Ez a te életed! Ha úgy érzed, menni fog, én segítek mindenben! – mondta határozottan.

Sírtam a vállánál. Olyan jó volt végre nem egyedül lenni ebben az egészben.

Ahogy telt az idő, lassan elkezdtem elfogadni a helyzetet. Elmentem orvoshoz; dr. Szabó kedvesen mosolygott rám.

– Tudja, Alíz, nem lesz könnyű… de nem lehetetlen! Sok negyvenes nő vállal mostanában gyereket. Csak vigyázzon magára!

Hazafelé a villamoson néztem az embereket: fiatal anyukák babakocsival, idős nénik bevásárlószatyorral… Vajon én melyikükhöz tartozom majd?

Egyik este Dorka leült mellém.

– Anya… haragszom rád – mondta halkan. – De félek is érted. Félek attól, hogy belebetegszel ebbe az egészbe…

Megfogtam a kezét.

– Én is félek – vallottam be. – De szeretném ezt a babát. Szeretném újra érezni, hogy van értelme az életemnek.

Dorka sírt. Átöleltük egymást.

A családom lassan elfogadta a helyzetet. Anyám ugyan még mindig morgott néha, de már nem hívott naponta. Gábor eltűnt az életemből; talán így volt jobb mindenkinek.

Most itt ülök a kanapén, a hasamat simogatom és hallgatom Dorka halk lélegzetét a másik szobából. Még mindig félek. De már nem vagyok egyedül.

Vajon hány nő él át hasonlót ebben az országban? Vajon hányan mernek kiállni magukért? Ti mit tennétek a helyemben?