Az utolsó lapát föld: Egy özvegy titkai és a váratlan megmentő

– Ne sírj már, anya, kérlek! – hallottam Zsuzsi lányom remegő hangját, miközben a temetőben álltunk, és a sírásók lapátjai tompán koppantak a nedves földön. A kezem jéghideg volt, mintha nem is az enyém lett volna. Néztem, ahogy a férjem, László koporsójára hullik a föld, és csak egyetlen gondolat zakatolt bennem: most mi lesz velünk?

Negyven év házasság után maradtam egyedül. Azt hittem, mindent tudok Lászlóról. Hogy is ne tudtam volna? Együtt öregedtünk meg, együtt neveltük fel a két gyereket, együtt építettük fel ezt a kis házat a város szélén. De amikor a temetés után először nyitottam ki a közös íróasztalunk fiókját, valami egészen más világ tárult elém.

Számlák. Felszólítások. Végrehajtói levelek. Először csak néztem őket, nem értettem. Aztán lassan összeállt a kép: László évek óta titokban vett fel hiteleket. Először csak kisebb összegeket, aztán egyre többet. Volt köztük banki hitel, magánkölcsön, sőt, egy uzsorás neve is feltűnt az egyik papíron: Szabó Gábor. A gyomrom görcsbe rándult.

– Anyu, mi ez? – kérdezte Zsuzsi, amikor meglátta a papírokat az asztalon.
– Nem tudom… – suttogtam. – Nem tudom, hogy történhetett ez.

A fiam, András dühösen csapta le a kulcsait.
– Hát ezért volt mindig ideges! És te semmit sem vettél észre?
– Nem… – motyogtam szégyenkezve.

A családunk hirtelen széthullott. Zsuzsi sírt, András vádaskodott, én pedig csak ültem a papírok között, és próbáltam levegőt venni. Minden nap újabb levél érkezett: fizetési felszólítások, fenyegetések. Az egyik este valaki kopogott az ajtón.

Egy magas, őszülő férfi állt ott. Ismerős volt az arca – Szabó Gábor.
– Jó estét kívánok, özvegy asszony – mondta halkan. – Sajnálom Lászlót… de sajnos a tartozásokat rendezni kell.

A hangja nem volt fenyegető, inkább fáradt. Leültünk az asztalhoz.
– Nézze – kezdte –, László jó ember volt. Próbált mindent megoldani egyedül… de túl nagy volt a teher.
– Nem tudtam semmiről – mondtam elcsukló hangon.
– Tudom. Ezért is jöttem most nem csak pénzt kérni… hanem segíteni is.

Először azt hittem, gúnyolódik. De Gábor elmagyarázta: László régi barátja volt, együtt jártak iskolába. Az utolsó hónapokban László már képtelen volt fizetni, de Gábor nem akarta bántani.
– Van egy ötletem – mondta halkan. – Segítek eladni az autótokat jó áron, és ismerek valakit, aki munkát tud adni magának vagy Zsuzsinak. A többit pedig… elengedem.

Nem hittem el. Miért segítene pont ő? De Gábor kitartott.
– László sokat segített nekem régen. Most én segítek maguknak.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Zsuzsi elhelyezkedett egy könyvelőirodában Gábor ismerősénél. Én pedig takarítást vállaltam egy helyi óvodában. Az autót eladtuk, és Gábor valóban elengedte az adósság nagy részét.

De a családban továbbra is feszült volt a légkör. András nem tudta megbocsátani apjának a titkokat.
– Hogy lehetett ilyen felelőtlen? – kiabálta egyik este.
– Talán félt… hogy szégyent hoz ránk – próbáltam védeni Lászlót.
– Vagy csak gyáva volt! – csattant fel András.

Zsuzsi csendben sírt az ablaknál.
– Anya… én félek. Mi lesz velünk most?

Nem tudtam válaszolni. Minden nap küzdelem volt: pénzért, reményért, egymásért. De lassan-lassan kezdett helyreállni valami köztünk. Egy este Zsuzsi odabújt hozzám.
– Anya… lehet, hogy apu hibázott. De mi még mindig család vagyunk?
– Igen – suttogtam –, mi mindig azok leszünk.

Gábor néha átjött beszélgetni. Egyszer megkérdeztem tőle:
– Miért segít nekünk ennyit?
Elmosolyodott.
– Mert tudom, milyen elveszíteni mindent… és milyen fontos újra hinni abban, hogy van kiút.

Azóta eltelt egy év. Még mindig fáj László hiánya, még mindig vannak nehéz napok. De megtanultam: nem vagyok egyedül. És néha azok segítenek rajtunk a legtöbbet, akiktől sosem várnánk.

Vajon képesek vagyunk megbocsátani annak is, akit szerettünk – még akkor is, ha csalódást okozott? És vajon el tudjuk-e fogadni a segítséget attól, akitől sosem reméltük volna?