Az utolsó esély – Egy ápolónő szíve és veséje

– Nem lehet… – suttogta az anyuka, miközben a kisfiú, Marci, csendben feküdt a kórházi ágyon. A monitorok halk pittyegése szinte belevágott a szívembe. Ott álltam az ajtóban, fehér köpenyemben, és próbáltam erős maradni, de belül már rég összetörtem.

Aznap reggel, amikor beléptem a Szent László Kórház gyermeknefrológiai osztályára, még nem tudtam, hogy az életem örökre megváltozik. Marci anyukája, Judit, sírva könyörgött az orvosnak:

– Kérem, mondja, hogy van még remény! A férjem vércsoportja nem jó, az én vesém sem egyezik… Mit tegyünk?

Az orvos csak széttárta a karját. – Élődonor nélkül Marcinak nincs sok ideje. A várólista hosszú. Talán csoda kellene.

Aztán rám nézett. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Én voltam az osztályon az egyik legfiatalabb nővér, de már túl sok mindent láttam. Túl sok gyereket veszítettünk el. Túl sokszor kellett azt mondanom: „Sajnálom.”

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a zuglói albérletemben, ahol a falak vékonyak voltak, és minden veszekedést hallottam a szomszédból. Eszembe jutott az én gyerekkorom: apám alkoholista volt, anyám pedig sosem tudott igazán szeretni. Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Talán ezért választottam ezt a hivatást – hogy legalább másokon segíthessek.

Másnap reggel bementem az orvoshoz.

– Dr. Szabó, szeretném kivizsgáltatni magam donorjelöltként Marcinak.

Felvonta a szemöldökét. – Tünde, tudod, mit jelent ez? Ez nem csak egy műtét. Ez egy életre szóló döntés.

– Tudom – feleltem halkan. – De ha én nem teszem meg… ki fogja?

A vizsgálatok heteken át tartottak. Közben Marci állapota egyre romlott. Judit minden nap ott ült az ágya mellett, néha csak némán simogatta a kisfiú kezét. Egyszer leültem melléjük.

– Tünde nővér… – kezdte Judit remegő hangon –, miért segít nekünk? Maga nem is ismer minket igazán.

– Mert tudom, milyen elveszíteni valakit – mondtam őszintén. – És mert hiszek abban, hogy néha idegenek is lehetnek családtagok.

A vizsgálatok eredményei végül megérkeztek: tökéletesen egyeztem Marcival. Az orvosok is meglepődtek.

A családom azonban nem értette meg a döntésemet. Anyám felhívott:

– Megőrültél? Mi lesz, ha bajod esik? Ki fog rólad gondoskodni? Nem gondolsz magadra?

– Anya, most először érzem azt, hogy igazán számítok valakinek – válaszoltam könnyeimmel küszködve.

A műtét napján Marci keze remegett az enyémben.

– Tünde néni… félek.

– Én is félek egy kicsit – mosolyogtam rá –, de együtt bátrabbak vagyunk.

A műtét sikerült. Amikor felébredtem az intenzíven, Judit ott ült mellettem.

– Maga egy angyal – suttogta könnyek között. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg.

– Csak szeresse Marcit úgy, ahogy én mindig szerettem volna, hogy engem szeressenek – feleltem halkan.

A hírek gyorsan terjedtek: „Ápolónő mentette meg egy kisfiú életét.” Riporterek kerestek fel, interjúkat akartak készíteni velem. De én csak csendben visszatértem dolgozni. Az osztályon mindenki másképp nézett rám; volt, aki csodált, volt, aki irigyelt.

Egy este Marci rajzot hozott nekem: két ember fogja egymás kezét egy nagy piros szív alatt.

– Ez mi vagyunk? – kérdeztem mosolyogva.

– Igen – bólintott komolyan –, mert most már örökre összetartozunk.

Azóta sok minden változott bennem. A családommal még mindig nehéz a kapcsolatom, de már nem érzem magam egyedül. Tudom, hogy van értelme annak, amit teszek.

De vajon hányan tennék meg ugyanezt? Hányan áldoznák fel magukat egy idegenért? És vajon mikor tanuljuk meg végre igazán értékelni egymást ebben az országban?

„Néha egyetlen döntés mindent megváltoztat. Te mit tennél a helyemben?”