Az ajándék, ami két életet változtatott meg: Egy magyar nővér története bátorságról és emberségről
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudom tenni – suttogtam magam elé, miközben a kórházi folyosón ültem, a műtő ajtaját bámulva. A kezem remegett, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A fehér csempe rideg volt, a neonfény kegyetlenül világított rá az arcomra. Mellettem egy kék műtősruha hevert, amit mindjárt fel kellett vennem. A gondolataimban csak egy név visszhangzott: Gergő.
Gergő tízéves volt, vékonyka, szőke kisfiú, akinek a veséi lassan felmondták a szolgálatot. Az anyja, Judit minden nap ott ült mellette, szorította a kezét, de amikor kiderült, hogy egyik családtag sem alkalmas donornak, valami megtört bennük. Én voltam az ügyeletes nővér aznap este, amikor Judit zokogva omlott össze a nővérpultnál.
– Kérem, segítsen! – sírta. – Nem veszíthetem el a fiamat!
A kollégáim csak tehetetlenül néztek egymásra. Tudtuk, hogy Gergőnek nincs sok ideje. Aznap este nem tudtam aludni. Hazamentem a kis zuglói lakásomba, leültem az ablak elé, és néztem a sötét várost. Vajon én mit tennék, ha az én gyerekem lenne? Vajon képes lennék-e lemondani egy darabomról valaki másért?
Másnap reggel bementem a főorvoshoz.
– Dr. Szabó, szeretnék jelentkezni donorvizsgálatra – mondtam halkan.
A főorvos rám nézett, mintha nem hallotta volna jól.
– Zsuzsa, te ezt komolyan gondolod? Tudod, mivel jár ez? Ez nem csak egy injekció!
– Tudom – feleltem. – De ha én nem teszem meg, lehet, hogy Gergő meghal.
Otthon aztán kitört a vihar. Az anyám sírva hívott fel.
– Megőrültél? Mi lesz veled? Mi lesz velünk? Hogy fogsz dolgozni egy vesével?
A bátyám is dühösen szólt bele a telefonba:
– Zsuzsa, gondolj magadra is! Nem te vagy felelős mindenkiért!
De én már eldöntöttem. A vizsgálatok heteken át tartottak. Minden vérvételnél, minden ultrahangnál újra és újra megkérdeztem magamtól: tényleg ezt akarom? De amikor Gergő rám mosolygott a kórházi ágyon, minden kétségem eloszlott.
A műtét napján Judit odajött hozzám.
– Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok – mondta könnyek között. – Soha nem fogom tudni meghálálni.
– Nem is kell – válaszoltam. – Csak szeresse Gergőt nagyon.
A műtét hosszú volt és fájdalmas. Amikor felébredtem az altatásból, először csak fájdalmat éreztem. Aztán meghallottam Gergő hangját a folyosóról: „Anya! Jól vagyok!”
Az első napok nehezek voltak. Fájdalomcsillapítók, infúziók, éjszakák álmatlanul. Az anyám ott ült mellettem a kórházi ágyon.
– Büszke vagyok rád – mondta végül halkan. – De nagyon féltelek.
A kollégáim is meglátogattak. Volt, aki csodált, volt, aki bolondnak tartott. A Facebookon is megosztották a történetemet; idegenek írtak nekem üzeneteket: „Ön igazi hős!” „Bárcsak több ilyen ember lenne!”
De én nem éreztem magam hősnek. Csak egy nővér voltam, aki nem tudta elviselni egy gyermek szenvedését.
Gergő lassan erősödött. Egy hónap múlva már együtt sétáltunk az udvaron. Megfogta a kezemet.
– Zsuzsa néni, most már mindig itt marad velem egy darabja?
Elmosolyodtam.
– Igen, Gergő. Mindig.
A családommal is lassan helyreállt a béke. Anyám elfogadta a döntésemet; bátyám is bocsánatot kért.
De bennem örökre ott maradt egy kérdés: vajon mindenki képes lenne ilyen áldozatra? Vagy csak én voltam ennyire kétségbeesetten emberi?
Néha még most is felébredek éjszaka, és hallom Gergő nevetését az udvaron. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ennyit ér egy élet?
„Ti mit tennétek az én helyemben? Megérné ekkora áldozatot hozni valaki másért?”