Amikor későn szülöd a fiad: Egy anya vallomása szeretetről, bűntudatról és elveszett bizalomról
– Már megint későn jöttél haza, Gergő! – kiáltottam rá, miközben az órára néztem. Éjfél múlt, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. A fiam, akit negyvenévesen szültem, most ott állt előttem tizenhét évesen, vállán a hátizsák, arcán az a fásult, közönyös kifejezés, amitől mindig összeszorult a szívem.
– Ne kezdjük megint, anya! – vágott vissza fáradtan. – Nem vagyok már kisgyerek.
Azt hiszem, ebben a pillanatban értettem meg igazán, mennyire eltávolodtunk egymástól. Amikor Gergőt vártam, mindenki azt mondta: „Katalin, te már túl vagy a harmincon, biztosan más lesz így anyának lenni.” És tényleg más volt. Minden mozdulatát féltem, minden kívánságát teljesítettem. Azt akartam, hogy boldog legyen – hogy ne kelljen átélnie azt a hiányt, amit én gyerekként éreztem. Apám korán meghalt, anyám két műszakban dolgozott a gyárban. Nekem sosem volt új ruhám vagy biciklim. Gergőnek mindene megvolt.
De most itt állt előttem egy fiú, akit alig ismertem fel. Egyre gyakrabban jött haza későn, egyre többször csapta rám az ajtót. A barátai fontosabbak lettek nála, mint én. És minden alkalommal, amikor összevesztünk, egyre jobban fájt.
– Hol voltál? – kérdeztem halkan.
– Csak a haverokkal. Semmi különös – felelte, és már indult is a szobája felé.
– Gergő! – szóltam utána kétségbeesetten. – Nem beszélgetünk már soha? Nem érdekel már semmi, amit mondok?
Megállt az ajtóban. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de csak vállat vont.
– Fáradt vagyok. Holnap suli.
Az ajtó becsukódott mögötte. Én pedig ott maradtam a sötét konyhában, és csak ültem a széken. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.
Másnap reggel korán keltem. Palacsintát sütöttem – Gergő kedvence volt kiskorában. Reméltem, hogy talán ettől jobb kedve lesz. De amikor leült az asztalhoz, csak rápillantott a tányérra.
– Nem vagyok éhes – mondta halkan.
– Gergő… – kezdtem volna magyarázkodni, de ő már felkapta a táskáját és elindult az ajtó felé.
– Ne várj ma este! – szólt vissza.
Aztán elment.
Aznap egész nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? Talán túl sokat adtam neki? Túl kevés szabályt állítottam? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat aggódtam érte? A barátnőim mindig azt mondták: „Kati, te mindentől óvod azt a fiút! Hagyd már egy kicsit élni!” De én csak azt akartam, hogy boldog legyen. Hogy ne kelljen átélnie azt a magányt és bizonytalanságot, amit én gyerekként éreztem.
Este aztán csörgött a telefonom. A szomszédasszonyom, Marika hívott.
– Katalin, láttam Gergőt a parkban. Nem nézett ki valami jól…
A szívem hevesen vert. Felkaptam a kabátomat és elindultam a park felé. Ott találtam rá egy padon ülve, fejét lehajtva.
– Gergő! – szóltam hozzá óvatosan.
Felnézett rám vörös szemekkel.
– Anya… – suttogta rekedten.
Leültem mellé. Egy darabig csak csendben ültünk egymás mellett.
– Mi történt? – kérdeztem végül halkan.
– Semmi… csak… néha úgy érzem, hogy nem értesz meg – mondta halkan. – Mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek. Te is…
Megszorítottam a kezét.
– Nem kell tökéletesnek lenned. Csak azt szeretném, ha boldog lennél…
Sokáig hallgattunk még ott a padon. Végül hazamentünk együtt. Aznap este először öleltük meg egymást hónapok óta.
De tudtam: ez csak egy pillanatnyi béke volt. Másnap újra kezdődött minden elölről: késői hazajárás, veszekedések, ajtócsapkodás. És én minden este sírtam egy kicsit magamban.
A családom sem segített sokat. Az anyám mindig csak annyit mondott: „Kati, te túl puhány vagy vele! Bezzeg az én időmben…” Az öcsém szerint „Gergőt már nem lehet visszahozni ebből az útról”.
De én nem tudtam feladni. Hiszen ő az én fiam! Az egyetlen gyermekem…
Egy este aztán nagy veszekedés lett abból, hogy Gergő nem ment el az iskolai szalagavatóra. Azt mondta: „Úgysem érdekel senkit!” Én pedig kiabáltam vele:
– Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem látod, mennyire szeretlek?
Ő csak rám nézett könnyes szemmel:
– Ha tényleg szeretnél, nem akarnád mindig megmondani mit csináljak!
Ez volt az a pillanat, amikor először gondoltam arra: talán tényleg rosszul szeretem őt. Talán nem azt adom neki, amire szüksége van…
Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Vajon lehet-e még javítani azon, amit elrontottam? Vagy már késő?
Most itt ülök az üres lakásban és várom haza Gergőt. Néha hallom a kulcs zörgését az ajtóban és reménykedem: talán ma beszélgetünk egy kicsit… Talán ma végre megértem őt…
De vajon lehet-e újraépíteni azt a bizalmat, amit elveszítettünk? Tud egy anya újratanulni szeretni?