A testvérem mindent feláldozott a gyerekeiért, de amikor beteg lett, magára maradt

– Miért nem veszel nekem új telefont, apa? – kérdezte Dóri, a bátyám legidősebb lánya, miközben Gábor éppen a konyhában állt, és a vasárnapi ebédet főzte. A húsleves illata betöltötte a lakást, de a levegőben ott vibrált valami feszültség is.

Gábor csak egy pillanatra nézett fel a fazékból. – Dóri, most vettem neked cipőt és kabátot. Nem lehet mindent egyszerre.

Dóri csak vállat vont, és visszament a szobájába. A két kisebb fiú, Marci és Bence, éppen a tévé előtt veszekedtek a távirányítón. Gábor sóhajtott egyet. Azóta, hogy Éva elment – egy kollégájával kezdett új életet –, minden felelősség rá szakadt. Nem panaszkodott soha. Sőt, még akkor is próbált mosolyogni, amikor éjszakánként sírva ült a konyhában, hogy hogyan fogja kifizetni a számlákat.

Én, mint a húga, sokszor próbáltam segíteni neki. Néha főztem rájuk, néha csak leültem vele beszélgetni. De Gábor mindig azt mondta: – Ezek az én gyerekeim. Az én dolgom őket felnevelni.

Gábor két diplomát szerzett fiatalon – közgazdász és szakács –, de végül mindig a konyhában kötött ki. Azt mondta, ott érzi magát otthon. Egyik étteremből a másikba ment, sosem panaszkodott a hosszú műszakokra. A fizetését mindig hazavitte, és ha kellett, éjszakánként pluszban pizzát sütött egy kis olasz étteremben.

A gyerekeknek mindig mindent megadott. Dórinak zongoraórák, Marcinak fociedzés, Bencének új bicikli. Ha valami nem sikerült nekik az iskolában, Gábor leült velük tanulni. Ha valami fájt nekik, ő volt az első, aki ölelte őket.

De ahogy nőttek, egyre többet követeltek. Egyre kevesebbet beszéltek vele. Dóri tizenhat évesen már alig volt otthon; Marci folyton a barátaival lógott; Bence pedig órákig játszott a számítógépen. Gábor próbált közeledni hozzájuk, de mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közéjük.

Egy nap Gábor rosszul lett munka közben. Elájult a konyhában. A főnöke hívott fel engem: – Jöjjön gyorsan, valami baj van Gáborral! – kiabálta kétségbeesetten.

A kórházban derült ki: daganat van a hasnyálmirigyén. Az orvosok nem biztattak sok jóval. Gábor csak annyit mondott: – Ne szóljatok a gyerekeknek! Nem akarom őket terhelni.

De én nem bírtam ki. Elmondtam nekik. Dóri csak annyit mondott: – Most nagyon sok dolgom van az iskolában. Majd hétvégén beugrok. Marci vállat vont: – Apa mindig túlreagálja a dolgokat. Bence pedig csak annyit írt Messengeren: – Jobbulást.

Hetek teltek el. Én minden nap bementem hozzá a kórházba. Néha vittem neki húslevest vagy egy kis süteményt – hátha jobban lesz tőle. De a gyerekei nem jöttek. Egyik sem.

Egyik este Gábor rám nézett: – Mit rontottam el? Mindent értük tettem… Miért nem jönnek?

Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.

Aztán egy nap már nem ébredt fel többé.

A temetésen Dóri sírt ugyan, de inkább magáért, mint az apjáért. Marci végig a telefonját nyomkodta; Bence pedig csak állt ott némán.

Most itt ülök Gábor üres lakásában. A falon ott vannak a gyerekek rajzai, régi fényképek családi kirándulásokról – boldog pillanatoknak tűnnek most már csak.

Vajon tényleg lehet úgy szeretni valakit, hogy az ne vegye észre? Lehet-e túl sokat adni? Hol rontotta el Gábor? Vagy hol rontottuk el mindannyian?

„Ha újra kezdhetném, vajon másképp csinálnám? Vagy egyszerűen ilyenek lettek a mai gyerekek? Ti mit gondoltok?”