Az utolsó pad – Egy magyar öregotthonban hagyott élet története
– Ne haragudj, apa, de nekünk is van életünk! – csattant fel Gábor, miközben a bőröndöm utolsó cipzárját is behúzta. A hangja visszhangzott a zuglói panelház lépcsőházában, mintha minden szomszéd hallaná, hogy engem most végleg elvisznek otthonról. A fiam sosem volt türelmes, de most valami végleges tört el benne.
A kezem remegett, ahogy a botomat markoltam. Azt hittem, csak egy hétre visznek be az öregotthonba, amíg Klári, a menyem felépül a műtétből. De már napok óta éreztem, hogy ez nem ideiglenes. Az unokám, Dóri sem búcsúzott el tőlem reggel. Csak egy üzenetet hagyott: „Nagypapa, ne haragudj, sietek az egyetemre.”
A kocsiban csend volt. Gábor a rádiót böngészte, Klári az ablakon bámult ki. Én csak a házunkat néztem vissza, ahogy eltűnt a visszapillantóban. Hány évig dolgoztam ezért a lakásért? Hány éjszakát virrasztottam végig, hogy Gábor tanulhasson? Most meg…
Az otthon udvarán egy pad várt rám. A gondozónő, Marika néni – legalább ő magyarosan szólt hozzám – mosolygott: – Jó napot, bácsi! Hozok egy teát, jó lesz? – Bólintottam. Gáborék már a papírokat töltötték ki bent. Hallottam Klári ideges suttogását: – Nem fogom ápolni! Nekem is van életem! – Gábor csak annyit mondott: – Majd megszokja.
A tea kihűlt mellettem. Néztem az udvaron játszó galambokat. Egy másik idős férfi ült le mellém.
– Új vagy? – kérdezte.
– Igen. Kovács András vagyok.
– Szabó Lajos. Itt mindenki új, amíg rá nem jön, hogy ez már az utolsó állomás.
Elnevettem magam keserűen. – Maga is így került ide?
– A fiamék eladták a házat vidéken. Azt mondták, jobb lesz nekem itt Pesten. Hát… legalább közel vagyok a temetőhöz.
A délután gyorsan telt. Marika néni hozott vacsorát: vizes zsemle, felvágott. Az asztalnál egy idős asszony sírt halkan.
– Miért sír? – kérdeztem tőle.
– A lányom azt mondta, jön vasárnap… De már három hete nem láttam.
Éjjel alig aludtam. Az ágy nyikorgott alattam, a szobatársam horkolt. Hajnalban kinéztem az ablakon: az udvar üres volt, csak a pad állt ott mozdulatlanul.
Másnap Gábor felhívott.
– Apa, minden rendben?
– Persze – hazudtam. – Jó itt.
– Akkor jó… majd jövő héten beugrunk.
Nem jöttek. Se ő, se Dóri. Csak Marika néni mosolya maradt nekem és Lajos bácsi keserű humora.
Egyik délután Lajos bácsi eltűnt. Később hallottam: elesett a fürdőben, kórházba vitték. Senki nem látogatta meg.
A napok összefolytak. Az otthonban mindenki ugyanazt várta: egy telefont, egy látogatást, egy levelet. De legtöbbször csak csend volt és a pad az udvaron.
Egy este Marika néni leült mellém.
– Tudja, András bácsi… én is elvesztettem az anyámat pár éve. De én legalább ott voltam mellette végig.
– Maga szerencsés – mondtam halkan.
– Nem szerencse ez… döntés kérdése.
Aznap éjjel álmodtam Kláriról és Gáborról. Gyerekek voltak újra, én meg fiatal apaként vittem őket játszótérre. Reggel sírva ébredtem.
Egy hónap múlva Gábor végre megjelent.
– Apa… elnézést… csak sok volt a munka…
– Semmi baj – mondtam fásultan.
– Eladtuk a lakást. A pénzt félretesszük neked…
– Nekem már nem kell pénz – mondtam halkan.
Klári nem jött be hozzám. Dóri sem jelentkezett többé.
Az otthonban mindenki ugyanazt mesélte: „A gyerekeim dolgoznak.” „Az unokám külföldön van.” „Majd jönnek.” De legtöbbször csak egymásnak hazudtunk.
Egy nap új lakó érkezett: Ilonka néni. Ő még reménykedett:
– Az én fiam orvos! Biztosan elvisz innen hamarosan!
De két hét múlva már ő is csak ült mellettem a padon és hallgatott.
Télen hideg lett az udvaron is. A pad jeges volt, de én mégis kimentem minden nap. Néztem az eget és vártam valamire… vagy valakire.
Egy reggel Marika néni odajött:
– András bácsi… meghalt Lajos bácsi az éjjel.
Nem szóltam semmit. Csak ültem tovább a padon.
Most itt ülök újra ezen a padon és azon gondolkodom: tényleg így kell ennek lennie? Tényleg ennyit érünk öregkorunkra? Hogy lehet az, hogy akikért mindent megtettünk, végül megfeledkeznek rólunk?
Ti mit gondoltok? Van még helye az időseknek ebben az országban – vagy tényleg csak egy pad marad nekünk az udvaron?