Egy özvegy apa újra szeretni tanul – de egy mondat mindent megváltoztat

– Apa, miért sírsz? – kérdezte Anna halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A lakásban még ott lebegett az előző esti vacsora feszültsége, mintha a falak is visszhangoznák Zsuzsa szavait.

Nem tudtam mit mondani Annának. Tizenhárom éves, de már túl sokat látott abból, milyen az, amikor egy család darabokra hullik. Amikor Éva, a feleségem, meghalt két éve, azt hittem, soha többé nem találok kiutat abból a sötétségből. Anna is magába zárkózott, esténként csak csendben sírt a szobájában. Én pedig próbáltam erős lenni – neki és magamnak is.

Aztán jött Zsuzsa. Egy régi ismerős mutatott be neki, és valahogy rögtön megértettük egymást. Ő is elveszített valakit – az édesapját –, így tudta, milyen az üresség. Hónapokig csak beszélgettünk, sétáltunk a Margitszigeten, vagy ültünk egy padon a Városligetben. Anna eleinte tartózkodó volt vele, de Zsuzsa türelmesen közeledett hozzá: közös sütés-főzés, társasjáték esték, apró ajándékok. Úgy tűnt, lassan elfogadja őt.

Aztán eljött az este, amikor bemutattam Zsuzsát a családnak. Anyám, testvéremék, Anna – mindenki ott volt nálunk. A vacsora jól indult: töltött káposzta, pogácsa, nevetés. Zsuzsa mesélt a gyerekkoráról, Anna is feloldódott.

Aztán valahogy szóba került Éva. Anyám könnyes szemmel emlegette fel, mennyire szerette a karácsonyt. Ekkor Zsuzsa halkan, de határozottan megszólalt:

– Biztosan jó ember volt Éva… de talán ideje lenne már továbblépni mindenkinek.

A levegő megfagyott. Anna szeme elkerekedett, anyám ajka remegett. Én pedig csak ültem ott, mintha pofont kaptam volna. Zsuzsa folytatta:

– Nem lehet örökké a múltban élni. Ha mindig csak rá gondoltok, hogyan lehet újra boldognak lenni?

Anna felpattant az asztaltól és kiszaladt a szobájába. Anyám csendben sírt. Én pedig csak néztem Zsuzsára – nem értette, mit tett.

Az este hátralévő részében kínos csend uralkodott. Zsuzsa próbált mentegetőzni:

– Nem rosszból mondtam… csak aggódom értetek.

De már késő volt. Anna egész éjjel nem jött ki a szobájából. Én pedig hajnalig forgolódtam az ágyban.

Másnap reggel Zsuzsa elment dolgozni. Anna némán reggelizett mellettem.

– Szereted még anyát? – kérdezte hirtelen.

– Mindig szeretni fogom – válaszoltam rekedten.

– Akkor miért akarod, hogy Zsuzsa ideköltözzön?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és bámultam a morzsákat az asztalon.

Aznap este Zsuzsa visszajött, próbált beszélni Annával, de ő bezárkózott. Én is kerültem a tekintetét.

– Sándor, nem akarom bántani Annát… de úgy érzem, sosem fogad el igazán – mondta Zsuzsa fáradtan.

– Nem rólad van szó… hanem arról, amit mondtál – feleltem halkan.

– De hát igazam van! Nem lehet örökké gyászolni!

– Nem is gyászolunk örökké… csak nem felejtünk el valakit egyik napról a másikra.

Zsuzsa sírva fakadt. Én pedig ott álltam két világ között: az egyikben ott volt Éva emléke és Anna törékeny lelke; a másikban Zsuzsa reménye egy új életre.

Napokig tartott ez a feszültség. Anna egyre zárkózottabb lett, anyám is kevesebbet jött át hozzánk. Zsuzsa próbált kedveskedni: virágot hozott Annának, sütit sütött nekem. De minden gesztusa mögött ott lebegett az a mondat.

Egy este aztán leültem Annával.

– Kicsim… tudom, hogy nehéz neked. Nekem is az. De nem akarom elveszíteni sem téged, sem azt a lehetőséget, hogy újra boldog legyek.

Anna csak bólintott.

– De ha úgy érzed… hogy ez túl sok neked… akkor inkább maradunk ketten.

Anna rám nézett könnyes szemmel:

– Apa… én csak azt akarom, hogy ne felejtsd el anyát.

– Soha nem fogom – suttogtam.

Másnap reggel Zsuzsa összepakolt pár dolgot és azt mondta:

– Talán most jobb lesz külön egy ideig…

Azóta is üres a lakás. Anna néha kérdez Zsuzsáról, én pedig nem tudom mit mondjak. Vajon tényleg képesek vagyunk újra szeretni anélkül, hogy elfelejtenénk azt, akit elveszítettünk? Vagy örökre két világ között rekedünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyszerre szeretni valakit és tisztelni a múltat is?