„Am kidobtam a fiamat és a menyemet a házból – csak ekkor értettem meg, mennyire éltem bűntudatban”
– Elég volt! – kiáltottam, hangom remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. A nappali közepén álltam, Péter és Katalin rám meredtek. Az asztalon félig elfogyott vacsora, a háttérben a tévé halkan zúgott. Azt hiszem, soha nem éreztem magam ennyire egyedül a saját otthonomban.
Péter azonnal visszavágott:
– Anya, ezt most komolyan mondod? Hova menjünk? Tudod jól, hogy most nincs hova mennünk!
Katalin csak némán nézett rám, szinte gyűlölettel. Az utóbbi hónapokban minden egyes nap egyre nehezebb lett. Amikor beköltöztek hozzám, azt hittem, segítek nekik. Péter elvesztette az állását, Katalin szülési szabadságon volt, és az unokám, Marci még csak pár hónapos. Úgy gondoltam, ez az igazi anyai szeretet: befogadni őket, támogatni őket, amíg talpra nem állnak.
De az első hetek után minden megváltozott. Péter egész nap a számítógép előtt ült, álláskeresés helyett játszott vagy sorozatokat nézett. Katalin folyton panaszkodott: túl hideg van a lakásban, túl sós a levesem, túl hangos vagyok reggelente. Marci sírására mindig én rohantam elsőként, mert ők fáradtak voltak – vagy csak nem akartak felkelni.
Egyik este hallottam, ahogy Katalin telefonon beszélget az anyjával:
– Igen, anyu, még mindig itt vagyunk. Hát persze, hogy főz ránk. Nem tudom, meddig bírja még…
A szívem összeszorult. Éreztem, hogy kihasználnak – de nem tudtam nemet mondani. Mindig is bűntudatom volt amiatt, hogy Péter apja elhagyott minket, amikor Péter még kicsi volt. Mindig próbáltam pótolni azt a szeretetet és biztonságot, amit tőle sosem kapott meg.
Az évek során Péter gyakran visszaélt ezzel. Ha pénz kellett neki, mindig rám számított. Ha bajba került, én oldottam meg helyette. Most pedig itt voltak mindannyian a lakásomban – és én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd.
Egy este Katalin odavetette:
– Nem lehetne végre kicserélni ezt a régi mosógépet? Már alig mos rendesen.
– Katalin – próbáltam nyugodt maradni –, ez az én lakásom. Én tartom fenn. Ha valami nem tetszik…
– Akkor költözzünk el? – vágott közbe gúnyosan.
Péter csak hallgatott. Soha nem állt ki mellettem.
Aztán jött az utolsó csepp: egy vasárnap reggel arra ébredtem, hogy eltűnt a pénztárcám. Benne volt a havi nyugdíjam nagy része. Kétségbeesetten kerestem mindenhol. Amikor rákérdeztem Péternél és Katalinnál, mindketten tagadták.
– Biztos elhagytad valahol – mondta Péter vállat vonva.
Aznap este sírva ültem le az ágy szélén. Úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban. Eszembe jutott anyám szavai: „Ha mindig mindent megengedsz, senki sem fog tisztelni.”
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.
– Beszélnünk kell – mondtam nekik határozottan. – Nem mehet ez így tovább. Szeretlek benneteket, de nem bírom tovább ezt az életet. Szükségem van nyugalomra. Egy hónapotok van arra, hogy találjatok magatoknak lakást.
Péter arca eltorzult:
– Ezt nem teheted velünk! Mi lesz Marcival?
– Az unokámat mindig szeretni fogom – mondtam halkan –, de most magamra is gondolnom kell.
Katalin felpattant:
– Tudtam! Mindig is csak magadra gondoltál!
A következő hetek pokoliak voltak. Feszült csendek, elfojtott sírások, dühös ajtócsapkodások. Végül elköltöztek Péter egyik barátjához albérletbe.
Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon rossz anya vagyok? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért olyan nehéz megtalálni az egyensúlyt szeretet és önfeláldozás között?
Most itt ülök egyedül a nappaliban. Csend van – talán túl nagy is. Hiányzik Marci nevetése… de végre önmagam lehetek.
Vajon tényleg hibáztam? Vagy néha muszáj nemet mondani azoknak is, akiket a legjobban szeretünk? Ti mit tettetek volna a helyemben?