Maradjak vagy menjek? Egy anya és fia harca a távolsággal

– Gergő, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablakon túl a novemberi esőcseppek versenyeztek egymással a párkányon. A fiam ott állt előttem, hátizsák a vállán, tekintete egyszerre volt eltökélt és bűnbánó.

– Anya, muszáj elmennem. Debrecenben kaptam állást, és… – elharapta a mondatot. Láttam rajta, hogy nem akar megbántani, de az is világos volt: eldöntötte. A szívem összeszorult. Az egyetlen fiam, akit egyedül neveltem fel, most el akar menni. Nem csak a város másik végébe – hanem 230 kilométerrel odébb.

Gyorsan lepörögtek előttem az évek. Az első nap az óvodában, amikor sírva kapaszkodott belém. Az érettségi napja, amikor büszkén öleltem magamhoz. És most itt állunk: ő felnőtt, én pedig egyedül maradok. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl kevés szabadságot adtam neki?

– De hát miért nem keresel inkább itt munkát? – próbálkoztam utoljára.

– Anya, tudod jól, hogy hónapok óta próbálkozom. Debrecenben végre lehetőségem van tanítani. Itt csak helyettesítéseket kapok. És… – elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Szükségem van arra, hogy a saját lábamra álljak.

A nappali falán ott lógtak a családi fotók: Gergő kisgyerekként a Városligetben, mi ketten a Balaton partján, anyám születésnapján készült csoportkép. Mindig is azt hittem, hogy majd együtt maradunk – legalábbis közel egymáshoz. Hiszen így szokás nálunk: a család összetart.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam az esőt és magamban vitatkoztam: önző vagyok, ha azt akarom, hogy maradjon? Vagy épp az lenne önzés, ha nem engedném el?

Másnap reggel Gergő már csomagolt. A konyhában csendben főztem neki kávét.

– Anya… – kezdte halkan. – Nem akarom, hogy haragudj rám.

– Nem haragszom – mondtam gyorsan, de éreztem, hogy nem mondok igazat. Haragudtam rá. Haragudtam magamra is. És leginkább a helyzetre haragudtam.

Az utolsó napokban minden apróság jelentőségteljes lett. Együtt főztük meg a kedvenc paprikás krumpliját. Elmentünk sétálni a Margitszigetre. Próbáltam elraktározni minden pillanatot.

A búcsú reggelén Gergő apja is megjelent – ritka vendég nálunk. Feszengve ültünk hárman az asztalnál.

– Fiam, jól gondold meg – mondta László komoran. – Nem könnyű egyedül egy új városban.

Gergő csak bólintott.

– De legalább próbálkozik – szóltam közbe halkan. – Én büszke vagyok rá.

László rám nézett, mintha először hallaná ezt tőlem.

A vonatállomáson könnyek között öleltem meg Gergőt.

– Hívj minden este! – kérleltem.

– Ígérem – mosolygott rám könnyes szemmel.

Az első hetek borzalmasak voltak. Minden este vártam a hívását. Néha csak pár perc jutott ránk: „Anya, fáradt vagyok, holnap dolgozom.” Próbáltam nem panaszkodni neki arról, mennyire hiányzik. A barátnőim szerint túl ragaszkodó vagyok.

Egyik este azonban Gergő nem hívott. Egész éjjel forgolódtam. Másnap reggel felhívtam őt.

– Bocsánat, anya! Elaludtam… Tegnap volt az első tanítási napom! Képzeld el, milyen aranyosak a gyerekek! – lelkendezett.

Hallgattam a hangját és először éreztem: talán tényleg jó helyen van ott.

Aztán jött a karácsony. Gergő azt ígérte, hazajön. De hóvihar miatt leálltak a vonatok.

– Anya, ne haragudj! Nem tudok menni! – sírt bele a telefonba.

A fa alatt egyedül ültem. A lakás üres volt és hidegnek tűnt. Akkor értettem meg igazán: már nem csak az én fiam, hanem önálló ember is lett belőle.

Tavasszal meglátogattam Debrecenben. Láttam az albérletét: kicsi volt és rendetlen, de boldogan mutatta meg nekem minden zugát.

– Nézd anya! Ez az első saját otthonom! – mondta büszkén.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lenne neki itt Budapesten? Vagy csak én félek attól, hogy nélküle kell élnem?

Azóta eltelt két év. Gergő boldog Debrecenben. Évente többször hazajön, de már nem ugyanaz minden. Én is megtanultam újra élni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra, új barátokat szereztem.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon helyes volt-e elengedni? Vagy harcolnom kellett volna azért, hogy közel maradjon?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb-e mindenkinek, ha a felnőtt gyerekek elköltöznek? Vagy fontosabb lenne összetartani a családot minden áron?