Csendben égő szívek: Klára története Janival

– Megint hideg a teád, Klára – mondja Jani, miközben a konyhaasztalnál ül, és a telefonját nyomkodja. A hangja fáradt, mintha minden reggel ugyanazt a mondatot ismételné, és talán tényleg így is van. Nézem a gőzölgő bögrét, amit már harmadszor melegítettem fel, de valahogy sosem jut időm meginni. A csend közöttünk vastagabb, mint a falak ebben a régi brnói panelban.

Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor Jani elvesztette az állását a gyárban, és hirtelen minden nap itthon volt. Vagy talán már előtte is ott voltak a repedések, csak nem akartam észrevenni őket. Anyám mindig azt mondta: „Klárikám, a férfiaknak idő kell, hogy megtalálják magukat.” De mi van, ha én is keresem magam? Mi van, ha én is elvesztem valahol a mosatlan edények és a soha el nem fogyó ropogós zsemlék között?

– Nem baj – felelem halkan, de Jani már nem figyel. A telefonja fontosabb. Talán egy újabb álláshirdetést néz, vagy csak menekül előlem, előlünk. Néha úgy érzem, mintha két idegen lennénk egy lakásban, akik véletlenül ugyanazt a teát isszák.

Aztán jönnek az apró viták. Egy morzsa az asztalon, egy elfelejtett bevásárlás. – Miért nem tudsz egyszer rendesen megcsinálni valamit? – kérdezi Jani egyik este, amikor elfelejtem megvenni a kedvenc szalámiját. A hangja élesebb, mint szeretném. Érzem, ahogy összeszorul a torkom.

– Sajnálom – mondom automatikusan, de belül ordítok. Miért mindig én kérek bocsánatot? Miért érzem úgy, hogy minden az én hibám?

A barátnőim szerint túl sokat tűrök. – Klári, te olyan kedves vagy, de néha ki kellene állnod magadért! – mondja Eszter egy kávé mellett. Irigylem őt: van saját lakása, jó munkája, és ha akarja, bármikor elutazhat Balatonra. Én meg itt ülök ebben a panelban Janival, és azon gondolkodom, mikor lettem ilyen láthatatlan.

Egy este aztán minden összetörik bennem. Jani későn jön haza, alkohol szaga van. – Hol voltál? – kérdezem remegő hangon.

– Csak a fiúkkal söröztünk – von vállat. – Ne kezd már megint.

– Nem kezdek semmit! Csak tudni akarom, hogy mi történik velünk! – kiáltok rá először hónapok óta.

Jani rám néz, mintha most látna először. – Veled mindig csak baj van – mondja halkan. – Soha semmi nem elég jó neked.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem tudom eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy magamra. Talán mindkettőre.

Aznap éjjel nem alszom. A plafont bámulom és hallgatom Jani egyenletes légzését. Vajon ő is érzi ezt az ürességet? Vagy csak én vagyok ilyen gyenge?

Másnap reggel újra ott ülünk az asztalnál. A tea kihűlt, a ropogós zsemle morzsái szanaszét hevernek. Jani nem szól semmit. Én sem. A csend közöttünk már nemcsak kényelmetlen – félelmetes.

A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. A főnököm megkérdezi: – Minden rendben otthon? – Bólintok, de tudom, hogy hazudok. Minden nap egyre nehezebb felvenni az álarcot.

Egy délután Eszter felhív: – Gyere át hozzám! Sütöttem almás pitét.

Elmegyek hozzá. A lakása világos és meleg, mindenhol könyvek és növények. Eszter rám néz: – Klári, miért maradsz vele?

Nem tudok válaszolni. Félek attól, hogy ha kimondom az igazat, akkor minden végleg összedől.

Hazafelé menet megállok a játszótér mellett és nézem a gyerekeket. Egy kislány nevetve fut az anyjához. Eszembe jut, hogy régen én is ilyen boldog voltam. Mikor veszítettem el ezt az érzést?

Otthon Jani már alszik. Leülök az ágy szélére és előveszem a régi naplómat. Beleírom: „Ma először gondoltam arra komolyan, hogy elmegyek.”

Másnap reggel Jani rám néz: – Valami baj van?

– Nem tudom – felelem őszintén. – Csak fáradt vagyok.

Ő bólint és visszafordul a telefonjához.

Azóta minden nap egy kicsit bátrabb vagyok. Egyre többször gondolok arra, hogy talán máshol vár rám az élet. Talán nem vagyok önző, ha boldog akarok lenni.

De vajon tényleg megérdemlem azt a boldogságot? Vagy csak álmodozom valamiről, ami sosem lesz az enyém?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni egy kapcsolatért, ahol már csak a csend maradt?