Miért vállaltam el az unokám felügyeletét? Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Anya, kérlek, segíts! – Dóra hangja remegett a telefonban. – Ma nem tudom elvinni Mátét a bölcsibe, a főnököm már így is morcos, ha elkések…

A konyhában álltam, a kávém még gőzölgött a kezemben. Egy pillanat alatt visszarepültem az időben: Dóra kicsi volt, én pedig ugyanígy próbáltam egyensúlyozni munka és anyaság között. Most ő kér segítséget tőlem. Sóhajtottam.

– Persze, hozd csak át – mondtam végül, bár a szívem hevesen vert. Régóta nem voltam egyedül Mátéval. Mindig csak rövid látogatások, közös ebédek – de egy egész nap? Vajon menni fog még nekem?

Dóra tíz perc múlva már az ajtóban állt. Karikás szemekkel, idegesen igazgatta Máté sapkáját.

– Köszönöm, anya. Ne haragudj, tudom, hogy nem szóltam előre…

– Ne aggódj, menni fog – próbáltam mosolyogni. Máté rám nézett nagy barna szemeivel. Hirtelen eszembe jutott, mennyire hiányzott nekem ez a közelség.

Ahogy Dóra elment, Máté rögtön ledobta a cipőjét és rohant a nappaliba. Elővette a kisautóit, én pedig leültem mellé a szőnyegre. Próbáltam vele játszani, de ő csak nézett rám.

– Hol van anya? – kérdezte halkan.

– Dolgozik most, de délután jön érted – simogattam meg a fejét.

– Nem akarok itt lenni! – kiáltotta váratlanul, és könnyek szöktek a szemébe.

Összeszorult a torkom. Mit csináljak? Régen minden olyan egyszerűnek tűnt: egy ölelés, egy mese, és minden rendben volt. Most viszont idegennek éreztem magam ebben a szerepben.

Próbáltam mesélni neki a régi játékokról, amikkel Dóra is játszott gyerekkorában. Elővettem egy régi plüssmackót is.

– Ez volt anyáé – mondtam neki.

Máté érdeklődve nézte a macit, majd óvatosan magához ölelte. Egy pillanatra elmosolyodott.

A délelőtt lassan telt. Máté hol játszott velem, hol duzzogott. Egyszer csak megszólalt:

– Nagyi, miért nem laksz velünk?

Meglepődtem. Honnan jön ez a kérdés?

– Mert mindenkinek megvan a saját otthona – válaszoltam óvatosan.

– De anya sokat sír esténként – mondta halkan.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Dóra sosem beszélt erről nekem. Mindig erősnek mutatta magát. Vajon mennyit tudok én az ő életéről valójában?

Ebéd közben próbáltam oldani a hangulatot.

– Tudod, anyukád is szerette ezt a levest gyerekkorában – mondtam.

Máté csak piszkálta a kanalat.

– Apa miért nem jön haza? – kérdezte váratlanul.

A kanál kiesett a kezemből. Nem tudtam mit mondani. Dóra férje fél éve költözött el tőlük. Azóta minden más lett. Próbáltam összeszedni magam.

– Néha az emberek külön utakon járnak – mondtam végül halkan. – De anyukád nagyon szeret téged.

Máté csak bólintott. Láttam rajta: több választ várt volna tőlem.

Délutánra elfáradtunk mindketten. Lefeküdt mellém a kanapéra, én pedig simogattam a haját. Eszembe jutottak régi karácsonyok, amikor Dóra még kicsi volt. Hogy mennyit veszekedtünk anyámmal arról, hogyan kell nevelni egy gyereket… Most én vagyok nagymama, és ugyanazokat a hibákat követem el?

Kopogtak az ajtón: Dóra jött érte. Fáradt volt és szomorú.

– Hogy ment? – kérdezte félve.

– Nem volt könnyű… de jó volt vele lenni – mondtam őszintén.

Dóra leült mellém.

– Anya… néha úgy érzem, nem vagyok elég jó anya – suttogta könnyes szemmel.

Átöleltem.

– Mind hibázunk. Én is hibáztam veled… de mindig szerettelek. És most is itt vagyok neked.

Máté odabújt hozzánk. Hárman ültünk ott csendben, egymásba kapaszkodva.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon hány családban zajlanak le hasonló beszélgetések? Hány nagymama érzi magát feleslegesnek? Hány anya gondolja azt, hogy nem elég jó?

Talán pont ezekben az apró pillanatokban tanuljuk meg igazán szeretni egymást.

Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani: szükségem van rád? És miért olyan nehéz elfogadni, hogy néha mi is hibázunk?