„Mama, te mindig ráérsz…“ – Egy nyár az unokáimmal és a csendes csalódás

– Mama, te mindig ráérsz, ugye? – kérdezte Anna, a lányom, miközben a konyhaasztalnál állt, egyik kezében a telefonját szorongatva, másikban a kávésbögrét. A hangjában ott bujkált valami feszültség, amit már hónapok óta éreztem rajta, de sosem mondta ki igazán.

– Persze, hogy ráérek – válaszoltam halkan, bár legbelül tudtam, hogy ez nem teljesen igaz. Az én napjaim is tele vannak tennivalókkal: kert, ház, orvoshoz járás, de hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak? Főleg most, amikor végre együtt lehetek az unokáimmal.

A gyerekek – Marci és Zsófi – már a nappaliban ültek, egyikük a tableten játszott, másikuk rajzolt. Anna gyorsan elhadarta a napi teendőket: „Ne hagyd őket túl sokat képernyő előtt, Marci allergiás a mogyoróra, Zsófi csak szénsavmentes vizet igyon. És kérlek, ne engedd őket az udvar végébe!”

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra csend lett. Aztán Marci felnézett:

– Mama, mikor ebédelünk?

– Még csak reggel van, Marci – mosolyogtam rá fáradtan.

Az első napokban még lelkes voltam. Palacsintát sütöttem reggelire, együtt locsoltuk a kertet, mesét olvastam nekik délutánonként. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy házvezetőnő vagy bébiszitter. Anna este fáradtan jött értük, alig szólt hozzám pár szót. „Köszi, mama” – mondta gépiesen.

Egyik este vacsora után Zsófi odabújt hozzám:

– Mama, anya azt mondta, te mindig mindent megcsinálsz helyette. Ez igaz?

Megállt bennem az ütő. Mit mondhatnék erre? Hogy igen, mindig is én oldottam meg mindent? Hogy amikor Anna kicsi volt és apja elhagyott minket, akkor is csak mentem előre? Hogy most is csak azért vagyok itt, mert szeretem őket? Csak megsimogattam Zsófi haját.

– Néha segítek anyának, mert szeretem őt. És titeket is.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Anna kamasz volt és mindenért engem hibáztatott. „Te sosem érted meg!” – kiabálta egyszer. Most pedig itt vagyok újra: segítek neki úgy, ahogy tudok, de mintha ez sem lenne elég.

Egyik délután Marci elesett az udvaron. Térdét felhorzsolta a beton. Felsírt – én pedig odarohantam hozzá.

– Semmi baj, kisfiam – mondtam neki halkan –, mindjárt rendbe jössz.

Bekötöztem a sebét, de közben Anna hívott telefonon:

– Mi történt? Miért sír Marci?

– Elesett kicsit, de már jól van.

– Ugye figyelsz rájuk? – kérdezte élesen.

Azt éreztem: sosem lehetek elég jó. Mindig van valami hiba.

A napok egyre hosszabbak lettek. A gyerekek unatkoztak, én próbáltam programokat kitalálni: társasjátékot játszottunk, sétáltunk a Duna-parton, de ők inkább vissza akartak menni a képernyőhöz. Anna egyre később jött értük. Egyik este azt mondta:

– Mama, nem tudom mi lenne velem nélküled. De néha úgy érzem, te mindent jobban tudsz nálam.

A hangjában ott volt a régi sértettség. Próbáltam megölelni őt – de elhúzódott.

A szomszédasszonyommal, Ilonával beszélgettem erről:

– Tudod, Ilona, néha úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék ebben a családban.

Ilona csak bólintott.

– Nálunk is ugyanez van. A gyerekek csak akkor keresnek, ha szükségük van valamire.

Egyik reggel Marci odajött hozzám:

– Mama, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit felelni. Talán azért, mert azt hittem, ha mindent megteszek értük, akkor majd szeretnek és értékelnek. De mintha csak természetesnek vennék mindazt a törődést.

A nyár végén Anna leült mellém egy csésze kávéval.

– Köszönöm ezt a nyarat – mondta halkan –, de tudod… néha azt érzem, hogy sosem tudok felnőni melletted.

Elmosolyodtam keserűen.

– Én csak segíteni akartam neked. Mindig csak segíteni…

Anna felállt és elment. Egyedül maradtam a konyhában. A gyerekek már az iskolára készülődtek – én pedig azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Lehet-e túl sokat adni? Vagy csak rosszul adtam?

Most itt ülök az üres házban és azon tűnődöm: vajon mikor veszik észre az ember szeretetét? És ha sosem veszik észre… akkor is érdemes adni?