„Kérem, jöjjön be egy percre” – Egy nagymama szembesülése az igazsággal az óvodában
– Marika néni, kérem, jöjjön be egy percre – mondta Katalin óvónő, miközben Áron még a sarokban játszott a kisautókkal. A hangja halk volt, de valami furcsa feszültség vibrált benne. Megálltam az ajtóban, a kabátom alatt szorongattam a táskámat, és éreztem, hogy a szívem egy pillanatra kihagy. Nem voltam felkészülve semmi rosszra – hiszen csak egy átlagos csütörtök délután volt, amikor a menyem, Zsuzsa megkért, hogy ugorjak be Áronért.
– Történt valami? – kérdeztem halkan, miközben próbáltam mosolyogni.
Katalin sóhajtott, majd becsukta mögöttünk az ajtót. – Marika néni, nem akarom megijeszteni, de aggódom Áron miatt. Az utóbbi hetekben többször is sírva ébredt délután, és ma azt mondta nekem: „Anyu mindig kiabál velem otthon.”
A lábam alatt megremegett a padló. Azt hittem, rosszul hallok. Zsuzsa mindig kedves volt Áronnal, legalábbis előttem. Persze, néha panaszkodott, hogy fáradt, hogy Gábor – a fiam – túl sokat dolgozik, de hát ki nem panaszkodik manapság?
– Biztos félreértette… – kezdtem védekezni, de Katalin megrázta a fejét.
– Többször is mondott hasonlót. És ma azt is mondta: „Apu nem jön haza este.”
A torkomban gombóc nőtt. Gábor tényleg sokat túlórázik mostanában. De hogy Zsuzsa kiabálna? Hogy Áron félne otthon? Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e Zsuzsára vagy inkább magamra, amiért nem vettem észre semmit.
– Megpróbálok beszélni velük – suttogtam végül.
Katalin bólintott. – Tudom, hogy szeretik Áront. De néha a felnőttek gondjai túl nagyok lesznek…
Hazafelé menet Áron csendben ült mellettem a villamoson. Néha rám nézett a nagy barna szemeivel, mintha kérdezni akarna valamit, de csak megszorította a kezemet. Próbáltam vidám lenni: meséltem neki arról, hogyan tanítottam meg Gábort biciklizni a Tabánban, de ő csak bólintott.
Otthon kakaót készítettem neki, és leültünk rajzolni. Egy házat rajzolt, aminek az ablakából egy kisfiú nézett ki könnyes szemmel. A szívem összeszorult.
Este felhívtam Zsuzsát. – Beszélhetnénk holnap? – kérdeztem óvatosan.
– Persze, Marika néni. Valami baj van? – hallottam a hangján a fáradtságot.
– Csak szeretnék segíteni… – mondtam halkan.
Másnap reggel Zsuzsa idegesen ült le velem szemben a konyhaasztalhoz. Gábor már elment dolgozni.
– Katalin óvónő mondott valamit Áronról – kezdtem. – Azt mondta, sokat sír mostanában…
Zsuzsa arca eltorzult. – Tudom! Tudom! De mit csináljak? Egész nap dolgozom, Gábor sosem ér haza időben! Minden rám szakad! Néha… néha tényleg kiabálok vele. De nem akarom! Csak… csak annyira nehéz minden…
Láttam rajta az őszinte kétségbeesést. Hirtelen már nem haragudtam rá – inkább magamat hibáztattam: miért nem segítettem többet? Miért gondoltam azt, hogy minden rendben van?
– Zsuzsa… én is hibás vagyok. Nem vettem észre, mennyire kimerült vagy. Segíthetek valamiben? Vigyem többször Áront? Vagy beszéljünk Gáborral együtt?
Zsuzsa sírni kezdett. – Annyira félek, hogy elrontom Áront… Hogy egyszer majd utálni fog engem…
Átöleltem őt. – Mind hibázunk néha. De ha beszélünk róla, ha segítünk egymásnak… talán könnyebb lesz.
Aznap este Gábor is leült velünk beszélgetni. Először tagadott mindent: – Ugyan már, minden családban van veszekedés! – mondta ingerülten.
De amikor meglátta Áron rajzát az asztalon, elhallgatott. Hosszú percekig csak nézte azt a kisfiút az ablakban.
– Nem akarom… – suttogta végül –, hogy Áron így emlékezzen ránk.
Azóta próbálunk többet beszélgetni egymással. Én gyakrabban viszem Áront oviba és haza is. Zsuzsa elment egy pszichológushoz is pár alkalommal. Gábor igyekszik hamarabb hazaérni.
De minden este eszembe jut: mennyi családban történhet ugyanez? Hány gyerek rajzol könnyes szemű kisfiút az ablakba? Vajon miért olyan nehéz segítséget kérni egymástól?
Talán nem szégyen bevallani: néha mindannyian elfáradunk. De vajon elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy tényleg változtassak? Önök mit tennének a helyemben?