„Huszonek vagyok, de anya vagyok – egy titok, ami mindent tönkretett”
– Komolyan mondod? – kérdezte Zoltán, a hangja remegett a döbbenettől. – Hogy lehet ez? Huszonegy éves vagy, Nikolett! Miért nem mondtad el korábban?!
A szavak úgy csattantak a konyha csempéin, mintha pofonokat kaptam volna. A kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét, a teám már rég kihűlt. Zoltán szeme villámokat szórt, de mögötte ott volt a félelem is – attól rettegett, hogy most minden megváltozik.
– Féltem – suttogtam. – Féltem, hogy ha megtudod, elhagysz. Hogy nem leszek elég jó neked…
– És most? Most mit vársz tőlem? – hangja elcsuklott. – Hogy csak úgy elfogadjam ezt az egészet?
A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl a panelházak között szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt sírna velem.
***
A történetem nem különleges – vagy talán mégis az. Egy kisvárosi lány vagyok, aki túl hamar nőtt fel. Tizenhét évesen szerettem bele Gergőbe, aki azt ígérte, hogy örökké mellettem lesz. Aztán jött a pozitív terhességi teszt, a pánik, a családi szégyen. Anyám sírt, apám ordított. Gergő eltűnt egy hétre, majd visszajött bocsánatot kérni.
A falu összesúgott mögöttem. A templomban úgy néztek rám, mintha bűnöző lennék. De amikor megszületett Bence, minden más lett. Az első mosolya… azt hittem, minden rendbe jön.
Egy év múlva megszületett Lili is. Akkor már Gergő újra eltűnt – végleg. Egyedül maradtam két pici gyerekkel és egy családdal, amely inkább szégyellt, mint segített.
A nagynéném, Ildikó néni mentett meg: „Gyere hozzánk Pestre! Segítünk.” Így kerültem fel a fővárosba, ahol mindenki idegen volt, de legalább nem bámultak rám úgy, mint otthon.
Ildikó néni és a férje nem tudtak saját gyereket vállalni. Bencét és Lilit úgy szerették, mintha a sajátjuk lenne. Én pedig dolgoztam: takarítottam irodákban hajnalban és este is pincérkedtem egy belvárosi kávézóban.
Aztán jött Zoltán. Egyik reggel a kávézóban kért egy dupla presszót és rám mosolygott. Magas volt, barna szemű és olyan kedvesen beszélt velem, hogy elhittem: talán nekem is jár még boldogság.
Sokáig csak barátkoztunk. Nem akartam semmit elrontani. Azt mondtam neki: „Nincs családom.” Hazudtam. Minden este sírtam emiatt – de féltem az igazságtól.
Zoltán végül megkérte a kezemet. Anyám nem jött el az esküvőre – azt mondta: „Nem érdemled meg az új életet.” Ildikó néniék viszont ott voltak és sírtak örömükben.
Az első hónapok csodásak voltak. Zoltán lakása Újpesten kicsi volt ugyan, de nekem palota: saját fürdőszoba, meleg víz bármikor, csendes szomszédok. Minden este főztem vacsorát, hétvégén sétáltunk a Duna-parton.
De közben minden nap hiányzott Bence és Lili. Ildikó néni azt mondta: „Most nekik így jobb. Te dolgozz, teremts alapot.” Havonta egyszer mentem hozzájuk vidékre – mindig azt mondtam Zoltánnak: „Anyám beteg.”
Aztán egy este Zoltán váratlanul korábban ért haza. Épp telefonáltam Ildikó nénivel:
– Mondd meg Bencének, hogy szeretem! És Lilit is puszilom! Majd jövő héten viszek nekik csokit…
Zoltán az ajtóban állt. A tekintete kérdő volt:
– Kik ezek a gyerekek?
Megdermedtem. Hazudtam valamit gyorsan: „Az unokaöcsémék.” De láttam rajta: nem hiszi el.
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap egész nap gyomorgörccsel dolgoztam. Végül este leültettem Zoltánt:
– Van valami, amit tudnod kell…
Elmondtam mindent. Hogy két gyermekem van. Hogy soha nem mondtam el neki az igazat.
Először csak nézett rám döbbenten:
– Miért? Miért nem bíztál bennem?
– Mert féltem! Mert mindenki elhagyott már…
– Én nem vagyok mindenki! – kiabálta.
Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Zoltán anyja is megtudta – felhívott:
– Hogy képzeled ezt? A fiamat átverted! Soha nem fogadlak be!
A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden: fáradt voltam, szétszórt. Egy nap a főnököm félrehívott:
– Nikolett, baj van otthon? Ha kell pár nap szabadság…
De én csak rázogattam a fejemet: „Minden rendben.”
Zoltán végül azt mondta:
– Ha szeretsz, hozzuk ide a gyerekeket! Legyünk igazi család!
Összetörtem:
– Nem lehet… Ildikó néniék ragaszkodnak hozzájuk… Ők nevelik őket…
– De hát te vagy az anyjuk! – kiáltotta Zoltán.
– Tudom… De félek… Félek attól, hogy ha most mindent felborítok, Bence és Lili csak szenvednek majd…
Hetekig tartott ez az őrület. Zoltán egyre zárkózottabb lett. Éjszakánként külön aludtunk. Egy reggel csak annyit mondott:
– Nem tudok így élni…
Elment.
Ott maradtam egyedül egy lakásban, ahol minden tárgy rá emlékeztetett. Felhívtam Ildikó nénit:
– Elrontottam mindent…
Ő csak annyit mondott:
– Nem te vagy az első nő Magyarországon, aki hibázott. De most már döntened kell: anya leszel vagy menekülsz tovább?
Hetekig őrlődtem. Végül összepakoltam pár ruhát és leutaztam vidékre Bencéhez és Lilihez.
Amikor megláttak az udvaron játszani, Lili odaszaladt:
– Anya! Mikor jössz haza?
Bence csak némán átölelt.
Ott maradtam velük Ildikó néniéknél. Minden este mesét olvastam nekik és próbáltam bepótolni az elveszett éveket.
Zoltán egyszer felhívott:
– Sajnálom… De nem tudom elfogadni ezt a hazugságot…
Letettem a telefont és sírtam egész éjjel.
Most itt ülök egy vidéki házban két gyermekemmel és azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni? Megbocsátható-e egy ilyen hazugság? És vajon hány nő él még ebben az országban hasonló titkokkal?