Eltűnt évek, megtalált szívek: Egy anya vallomása
– Ki az? – kiáltottam ki a konyhából, miközben a kávémat kavargattam. A csengő hangja szinte beleremegett a házba ezen a hideg, szürke novemberi reggelen. Nem vártam senkit. Aztán mégis odamentem az ajtóhoz, és amikor kinyitottam, a világom egy pillanat alatt kifordult a sarkaiból.
Ott állt Gergő. Az én fiam, akit öt éve nem láttam. Az arca soványabb volt, a haja hosszabb, a szeme alatt sötét karikák. Mellette egy lány állt – vékony, sápadt, idegesen szorongatta a kabátja ujját. Egy pillanatig csak néztem őket, aztán Gergő megszólalt:
– Anya… hazajöttem.
A szívem egyszerre ugrott fel és zuhant le. Örültem neki, de annyi kérdés kavargott bennem: Hol volt? Miért nem jelentkezett? Ki ez a lány?
– Gyere be – mondtam végül halkan. – Mindketten.
A nappaliban csend ült ránk. Gergő leült, a lány melléje húzódott. Próbáltam nem bámulni őt, de nem tudtam levenni róla a szemem. Nem illett hozzánk – legalábbis ezt gondoltam. A ruhája kopott volt, a cipője sarka letaposva. Gergő rám nézett.
– Anya, ő Eszter. Vele élek már egy ideje.
Azt hittem, örülni fogok, ha egyszer hazajön. De most csak dühöt éreztem. Hogy lehet az, hogy öt év után így toppan be? És miért ezzel a lánnyal?
– Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem végül remegő hangon.
Gergő lesütötte a szemét.
– Dolgoztam Németországban. Először csak nyárra mentem ki, aztán… bonyolult lett minden. Nem akartam terhet rakni rád.
– És miért nem hívtál? Egyetlen üzenet sem…
Eszter ekkor megszólalt először:
– Bocsásson meg neki… nagyon nehéz volt neki is.
A hangja halk volt és bizonytalan. Felháborodtam.
– Maga ne szóljon bele! Ez családi ügy!
Gergő felpattant.
– Anya! Eszter hozzám tartozik! Ha engem szeretsz, őt is el kell fogadnod!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Hirtelen minden régi sérelem felszakadt bennem: az apja is így hagyott itt minket évekkel ezelőtt. Most meg a fiam is…
– Nem is ismerem ezt a lányt! – fakadtam ki. – Honnan tudjam, hogy jó neked?
Gergő csak nézett rám fájdalmasan.
Aznap este alig aludtam valamit. Hallottam, ahogy Gergő és Eszter halkan beszélgetnek a vendégszobában. Másnap reggel Eszter egyedül jött le hozzám a konyhába.
– Tudom, hogy nehéz magának elfogadni engem – mondta halkan –, de szeretném elmondani az igazat.
Leültem vele szemben. A keze remegett, amikor belekortyolt a teába.
– Nekem nincs családom – kezdte. – Anyám meghalt, apám sosem ismertem. Gyermekotthonban nőttem fel Szegeden. Amikor nagykorú lettem, utcára kerültem. Ott ismertem meg Gergőt… ő segített nekem először igazán.
A szavai lassan hatoltak át rajtam. Eszter tekintete tiszta volt és őszinte.
– Tudom, hogy nem vagyok olyan lány, akit egy anya elképzel a fia mellé – folytatta –, de én mindent megtennék érte… és magáért is.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy valami megmozdul bennem.
Az elkövetkező napokban próbáltam távolságot tartani tőlük, de Eszter mindig segített: főzött, takarított, még a kertben is dolgozott velem. Egy este együtt néztük a tévét, amikor megszólalt:
– Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy anyukám…
A hangja olyan törékeny volt, hogy összeszorult a torkom.
Egyre többször kaptam rajta magam, hogy figyelem őt: ahogy mosolyog Gergőre, ahogy gondoskodik róla. Lassan rájöttem: Eszter nem elvette tőlem a fiamat – visszaadta őt nekem.
Egy vasárnap reggel Gergő odajött hozzám:
– Anya… szeretném megkérni Eszter kezét. De csak akkor teszem meg, ha te is áldásodat adod rá.
Sírva borultam a nyakába.
– Fiam… ha boldog vagy vele, én is az leszek.
Azóta Eszter már nem csak Gergő párja számomra – hanem a lányom is lett egy kicsit.
Néha elgondolkodom: hányan ítélünk elsőre anélkül, hogy ismernénk egymást igazán? Vajon hány boldogságot veszítünk el előítéletek miatt? Ti mit tennétek az én helyemben?