Az esőben állva – Egy anya elveszett otthona és megtalált családja

– Ne állj ott, anyu, csuromvizes vagy! – kiáltotta Zsófi az ajtó túloldaláról, de nem nyitotta ki. Az eső úgy verte a vállamat, mintha minden cseppje azt akarná mondani: „Nincs már otthonod.” A régi táskámba kapaszkodtam, a füstszag még mindig ott ült a hajamban, és próbáltam nem gondolni arra, hogy negyven év munkája egyetlen éjszaka alatt vált hamuvá.

A tűz hajnali háromkor kezdődött. Köhögve ébredtem, a torkomban égett a füst. Mire kiértem a folyosóra, már láttam a narancssárga fényt: a konyha ajtajánál nyaldosták a lángok a keretet. Ott, ahol annyi reggelit készítettem a gyerekeimnek, most minden eltűnt. Mire a tűzoltók kiértek, már csak a romok maradtak: az istálló eltűnt, a konyha fekete váz lett, a szobák átázva és tönkretéve. A biztosításom kevés volt – az utóbbi években annyit spóroltam, hogy csak a legszükségesebbre fizettem be. Azt mondogattam magamnak: „Majd ha jobban megy.” Soha nem ment jobban.

Ott álltam tehát, negyven év után először hajlék nélkül. Nem volt megtakarításom, nem volt párom, nem volt B-tervem. Csak egy gondolatom: „Zsófihoz kell mennem.”

Zsófi az egyetlen vér szerinti lányom. A kislány, akinek fonottam a haját, akit végignéztem menyasszonyi ruhában az oltár felé sétálni. Most Budán lakott egy újépítésű társasházban, ahol minden lakásnak erkélye van és az udvaron szökőkút. A férje, Gábor mindig úgy nézett rám, mintha valami kellemetlen folt lennék az életükben.

A kapucsengőnél álltam, miközben az eső egyre jobban zuhogott. Végül Gábor jött le.
– Mit keresel itt? – kérdezte hidegen.
– Tűz volt… mindenem odaveszett. Csak néhány napra… – próbáltam összeszedni magam.
– Nem lehet – vágta rá. – Ez egy rendes ház, nem lehet csak úgy beköltözni. Mit szólnának a szomszédok?

Zsófi is lejött végül. A ruhája makulátlan volt, haja tökéletesen beállítva.
– Anya… nézz magadra! Hogy nézel ki? – húzta el az orrát.
Elmondtam mindent: a tüzet, az elvesztett otthont. Vártam, hogy átöleljen. De csak Gáborra nézett.
– Nem maradhatsz itt – mondta végül Zsófi. – Ez nem illik ide.
– Hova menjek? – kérdeztem kétségbeesve.
– Menj valami hajléktalanszállóra – mondta Gábor. – Vagy kérj segítséget az önkormányzattól. Az ilyeneknek vannak programok.
– Az ilyeneknek? – kérdeztem vissza.
– Akiknek nincs semmijük – felelte ridegen.
Aztán becsukták előttem az ajtót.

Ott álltam az esőben, remegve. A legrosszabb nem is a hideg volt vagy az ázott ruhám – hanem hogy a saját lányom nézte végig, ahogy kizárnak az életéből.

Akkor jutott eszembe egy régi név: Balázs. Egy fiú, akit nyolcévesen fogadtam be nevelőszülőként. Az állami gondozóból jött hozzám pár hétre – abból lett tíz év. Megtanítottam fejni, kapálni, olvasni és számolni. Zsófi sosem bocsátotta meg neki, hogy „betolakodott” az életünkbe.

A telefonom kijelzője repedt volt, de még működött. Elővettem Balázs számát – évek óta nem beszéltünk. Mi van, ha már nem emlékszik rám? Ha túl elfoglalt? Ha kinevet?
Mégis tárcsáztam.
– Halló? – szólt bele egy mély hang.
– Balázs… én vagyok… Márti néni… – suttogtam.
Egy pillanat csend következett.
– Anya? – kérdezte halkan.
A hangja úgy ölelt át, mint régen a meleg pokróc télen.
– Segítség kellene… mindenem odaveszett… – mondtam elcsukló hangon.
– Hol vagy? – kérdezte azonnal.
– Budán… Zsófi háza előtt…
– Ne mozdulj! Jövök érted!

Az eső alá húzódtam egy buszmegállóba. Az emlékek visszatértek: 1995 ősze volt, amikor Balázst először hozták hozzám. Akkor már özvegy voltam két éve; Zsófi tizenegy évesen egyre dühösebb lett rám és a világra is. Balázs úgy állt meg a konyhámban, mint egy riadt kismadár: sovány volt és csendes, karján hegek, amiket sosem kérdeztem meg. Az első éjszakán mereven feküdt az ágyban; csak olvastam neki mesét halkan. Nem szólt semmit, de láttam: sír csendben.
Zsófi utálta őt első perctől:
– Miért kell itt lennie? Nem tartozik ide! – mondogatta újra és újra.
– Csak segítünk neki egy kicsit – simogattam meg a haját.
De a hetekből hónapok lettek; Balázsból családtag lett. Hajnalban együtt etettük az állatokat; kilencévesen már segített könyvelni; tízévesen átszervezte az öntözést az udvaron.

Tizenkét évesen örökbe fogadtam hivatalosan is. Aznap fényképet csináltunk: én átkaroltam őt; mindketten nevettünk. Zsófi csak annyit mondott:
– Ő nem a testvérem! Soha nem lesz az!
Balázs úgy tett, mintha nem bántaná; de később sírva találtam az istállóban.
– Szerinted el kéne mennem? – kérdezte halkan.
– Nem mész sehová! – öleltem át. – Ez az otthonod!
Zsófi sosem bocsátotta meg ezt nekem.

Most pedig ott ültem egy buszmegállóban Budán, amikor egy fekete autó fékezett le előttem. Balázs szállt ki belőle: magas volt és magabiztos; öltönyben jött, de ugyanazokkal a sötét szemekkel nézett rám.
– Anya! – kiáltotta elcsukló hangon és átölelt úgy, hogy majdnem összeroppantott.
– Megfagysz! Gyere be! – vezetett be az autójába.
Elmondtam neki mindent: a tüzet; Zsófit; Gábort; azt is, hogy „az ilyeneknek vannak programok”. Balázs arca elkomorult:
– Ők mondták ezt neked? A saját lányod?
Bólintottam.
– Akkor most én jövök érted! – jelentette ki határozottan.

Másnap reggel visszamentünk Zsófiékhoz. Balázs kopogtatott; Gábor nyitott ajtót.
– Jó napot kívánok! Balázs vagyok… Márti néninek szeretnék segíteni.
Gábor arca elfehéredett:
– Maga? Maga csak egy… senki!
Balázs elmosolyodott:
– Valóban? Akkor majd beszélünk erről máshol is. Tudja, én vagyok annak a cégnek az ügyvezetője, amelyik ezt a társasházat finanszírozza…
Gábor szeme elkerekedett:
– Maga?!
Balázs bólintott:
– Igen. És mostantól Márti néni lesz ennek a lakásnak a tulajdonosa is. Ugyanis önök éveken át csaltak: túlszámláztak javításokat; hamisítottak biztosítási papírokat; Gábor pedig pénzt vett el Márti nénitől úgy, hogy Zsófi tudott róla!
Zsófi sírni kezdett:
– Anya! Nem tudtam mit tenni!
Ránéztem:
– Dehogyisnem! Kinyithattad volna azt az ajtót!

Balázs mindent bizonyított papírokkal; Gábort feljelentette csalásért; Zsófiék három napot kaptak arra, hogy kiköltözzenek vagy mindent elveszítenek. Végül aláírták: most én lakom abban a lakásban, ahol egyszer kizártak.

Fél év telt el azóta. Balázs minden pénteken meglátogat; hamarosan megnősül és azt mondta: „Anya, szeretném ha te vezetnéd oltárhoz azt a nőt is, aki nekem igazi családot adott.”

Néha még mindig érzem a füstszagot álmomban; de már tudom: amit elvesztettem anyaként Zsófiban, azt visszakaptam Balázsban. Vajon tényleg csak a vér számít? Vagy azok lesznek igazán családunkká, akik akkor is mellettünk állnak, amikor mindenki más bezárja előttünk az ajtót?

Ti mit gondoltok erről? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer kizárt minket az életéből?