Amikor a lányom úgy döntött, hogy hozzámenne a szegény Jánoshoz – és én ellene voltam

– Nem fogom engedni, hogy hozzámenj ehhez a fiúhoz! – kiabáltam Eszternek, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel markolva a kávéscsészét. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, mintha minden bútor is ellenem szövetkezett volna. Eszter csak állt velem szemben, könnyes szemmel, de makacsul kihúzta magát.

– Anya, én szeretem Jánost! Nem érdekel, hogy nincs pénze, vagy hogy mit gondolnak róla a többiek. Ő az egyetlen, aki igazán törődik velem.

A szívem összeszorult. Mindig azt akartam, hogy Eszternek jobb élete legyen, mint nekem. Hogy ne kelljen annyit nélkülöznie, mint nekünk annak idején. Az apja halála után mindent megtettem, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Két műszakban dolgoztam a gyárban, hétvégén takarítottam a szomszédoknál. Minden forintot félretettem az ő jövőjére.

És most itt áll előttem, és azt mondja, hogy egy olyan fiúval akar élni, akinek még rendes munkája sincs? János kedves fiú volt, ezt elismertem magamban. De mit ér a kedvesség, ha nem tudja eltartani a családját? Mit ér a szerelem, ha üres a hűtő?

– Eszter, gondolj bele! – próbáltam higgadtan beszélni. – Mi lesz veletek? Hol fogtok lakni? Hogy fogtok megélni?

– Majd megoldjuk! – vágta rá dacosan. – Nem kell mindig mindent előre tudni. Néha csak hinni kell abban, hogy jó lesz.

Azt hittem, ez csak egy fellángolás. Hogy majd elmúlik. De nem múlt el. Eszter minden nap találkozott Jánossal, és egyre kevesebbet beszélt velem. A barátnőim is szóvá tették: „Hát nem tudod megállítani? Hová lesz így az a sok munka, amit belé fektettél?”

Aztán egy este Eszter hazajött, és leült mellém a kanapéra.

– Anya… János megkérte a kezem.

A világ megállt körülöttem. Csak néztem rá, és nem tudtam megszólalni.

– Igen mondtam – folytatta halkan. – Szeretném, ha örülnél nekünk.

Nem örültem. Sőt, haragudtam rá. Úgy éreztem, cserbenhagyott. Aznap este nem beszéltünk többet egymással.

Az eljegyzés után Eszter egyre többet volt távol. János szüleinél laktak egy kis faluban, ahol még vezetékes víz sem volt minden házban. Amikor meglátogattam őket, alig ismertem rá a lányomra: mosolygott, ragyogott a szeme. De én csak azt láttam: kopott bútorok, régi szőnyeg, hideg konyha.

– Miért csinálod ezt magaddal? – kérdeztem tőle egyszer sírva.

– Mert boldog vagyok – felelte egyszerűen.

Évek teltek el így. Ritkán találkoztunk. A kapcsolatunk megfagyott. A barátnőim már nem kérdezték Eszterről; mintha szégyelltem volna őt.

Aztán egy nap telefonhívást kaptam: Eszter kórházban van. Azonnal rohantam be hozzá Budapestre. Ott feküdt az ágyon, sápadtan, de mosolyogva.

– Anya… babát várok – suttogta.

Valami eltört bennem. Rájöttem: elveszíthetem őt örökre, ha továbbra is csak a saját félelmeimet hajtogatom. Leültem mellé az ágyra és először öleltem meg igazán hosszú idő után.

– Sajnálom… – mondtam neki könnyek között. – Csak féltelek.

– Tudom – simogatta meg a kezemet. – De nekem most már családom van.

Az unokám születése mindent megváltoztatott. Amikor először tartottam karomban a kis Zsófit, rájöttem: nem számít a pénz vagy a ház mérete. Csak az számít, hogy szeretjük egymást.

János időközben munkát talált egy közeli gyárban. Nem lettünk gazdagok – de együtt voltunk. Karácsonykor mindannyian összegyűltünk nálam: Eszter, János és Zsófi is. A régi sérelmek lassan elhalványultak.

Most már tudom: néha el kell engedni az álmainkat ahhoz, hogy helyet adjunk valami újnak. Néha a boldogság ott van előttünk – csak más formában, mint ahogy elképzeltük.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hány anya félti túlzottan a gyermekét? És vajon hányan merjük beismerni: tévedtünk?