Amikor a férjem üzleti útra ment, az anyósom kidobott a házunkból – Egy magyar nő vallomása
– Mit csinálsz, Ilona néni? – kérdeztem remegő hangon, miközben néztem, ahogy az anyósom a ruháimat hajtogatja bele a bőröndömbe. A szívem a torkomban dobogott, a kezem ökölbe szorult. Az ablakon túl sötét volt, csak a konyhai neon világított, hideg fényben úszott az egész lakás.
– Amit már rég meg kellett volna tennem, Zsuzsa – felelte szárazon, és egy pillanatra sem nézett rám. – Ez nem a te otthonod. Soha nem is volt az.
Négy éve éltem együtt Gáborral, mielőtt összeházasodtunk. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy az anyósom, Ilona néni nem örül nekem. De Gábor miatt mindent elviseltem: a beszólásokat, a gúnyos megjegyzéseket, azt, hogy sosem érezhettem magam igazán otthon ebben a panelban Kőbányán. Gábor azt mondta, csak átmeneti megoldás, amíg összegyűjtünk egy kis pénzt saját lakásra. De az évek teltek, és mi még mindig Ilona néni szűkös kétszobásában laktunk.
Most pedig Gábor vidéken dolgozott egy hétig, és én egyedül maradtam az anyósommal. Azt hittem, kibírom ezt a pár napot. De Ilona néni mintha csak erre várt volna.
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod – suttogtam. – Gábor tud erről?
– Gábor nem gyerek már! – csattant fel. – Majd én elmondom neki, ha hazajön. Addigra te már nem leszel itt.
A bőröndöm hangosan puffant a bejárati ajtó előtt. A kabátomat is odadobta utána.
– Menj! – mondta halkan, de olyan erő volt a hangjában, hogy meg sem mertem mozdulni.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felkaptam a telefonomat, és remegő ujjakkal tárcsáztam apámat.
– Apa… – sírtam bele a telefonba. – Kidobott… Ilona néni kidobott…
Apa hangja aggódó volt, de próbált nyugodt maradni.
– Hol vagy most? Azonnal indulok érted! – mondta.
Aztán hívtam a bátyámat is, Tamást. Ő mindig is védelmezett engem gyerekkorunk óta. Most is azt mondta:
– Ne aggódj, Zsuzsa! Nem hagyjuk, hogy így bánjanak veled!
A lépcsőházban ültem a bőröndöm mellett, és hallgattam, ahogy Ilona néni belülről kulcsra zárja az ajtót. A szomszédok kíváncsian lestek ki az ajtóréseken. Szégyenkeztem. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó az életemben.
Amikor apa megérkezett, átölelt. A kocsiban csendben ültünk egymás mellett.
– Miért hagytad, hogy így legyen? – kérdezte halkan.
– Próbáltam… próbáltam mindent megtenni… – suttogtam.
Otthon Tamás már várt minket anyával. Anyám sírt, amikor meglátott.
– Hogy tehette ezt veled? – kérdezte újra meg újra.
Aznap éjjel alig aludtam. Gábor többször is hívott, de nem vettem fel. Mit mondhattam volna neki? Hogy az anyja kidobott? Hogy most újra a gyerekkori szobámban alszom harmincévesen?
Másnap reggel Gábor végre elért telefonon.
– Zsuzsa! Mi történt? Anyám azt mondta, te akartál elmenni!
– Hazudik! – kiáltottam fel. – Kidobott! A ruháimat is utánam dobta!
Gábor hallgatott egy ideig.
– Megbeszéljük, ha hazajövök…
De amikor hazaért, nem jött el hozzám. Napokig nem keresett. Mintha ő is el akart volna tűnni ebből az egészből.
A családomban mindenki azt mondta: „Zsuzsa, ne menj vissza hozzájuk! Egy ilyen anyós mellett sosem lesz nyugtod!” De én szerettem Gábort. És hittem abban, hogy együtt képesek vagyunk új életet kezdeni.
Egy héttel később Gábor végül eljött hozzánk. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.
– Sajnálom… – mondta halkan. – Nem tudtam, hogy idáig fajultak a dolgok.
– És most mi lesz? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.
– Elköltözünk. Keresünk egy albérletet… csak ketten…
De Ilona néni nem adta fel ilyen könnyen. Naponta hívogatta Gábort, fenyegetőzött: „Ha elviszed azt a nőt, többé ne gyere vissza ebbe a házba!”
Az első albérletünk egy dohos garzon volt Zuglóban. Kevés pénzünk volt, minden fillért meg kellett számolni. Gábor sokat dolgozott, én pedig próbáltam újraépíteni magam: munkát kerestem, barátokat hívtam át teára, esténként hosszú sétákat tettem a Városligetben.
De minden este ott motoszkált bennem a félelem: mi van, ha Gábor egyszer mégis visszamegy az anyjához? Mi van, ha sosem lesz igazi otthonom?
Egy év telt el így. Néha még mindig álmodom arról az éjszakáról Kőbányán: ahogy Ilona néni kidobja a bőröndömet az ajtón. Néha felébredek hajnalban, és azt érzem: még mindig nem vagyok biztonságban.
Most itt ülök Zuglóban egy apró konyhában, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni mindent? Lehet-e valaha is igazán otthonra találni valaki mellett úgy, hogy közben mindig ott lebeg feletted egy másik család árnyéka?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább menekülni kellene onnan, ahol sosem fogadnak el igazán?