„Zsuzsa, én már nem szeretlek” – Egy házasság utolsó teája

– Zsuzsa, le kell ülnünk beszélni. – Gábor hangja olyan halkan csendült fel, hogy először azt hittem, csak a fejemben hallom. A konyhában álltam, a teavíz már forrt, és a kezem remegett, ahogy a filtert a bögrébe tettem. Az ablakon túl szürke eső mosta az udvart, a gyerekek a szobájukban vitatkoztak valamin, de én csak Gáborra tudtam figyelni.

– Mi történt? – kérdeztem, de már éreztem, hogy valami visszafordíthatatlan következik. Gábor a konyhaajtófélfának támaszkodott, mintha csak egy hosszú futásból tért volna vissza, nem pedig egy döntésből, ami az egész életünket felforgatja.

– Zsuzsa… – kezdte újra. – Szerelmes lettem. Nem beléd. Nem akarom tovább titkolni. Nem tudom ezt megállítani.

A bögrét olyan erősen szorítottam, hogy attól féltem, eltöröm. A forró víz gőze az arcomba csapott, de nem éreztem semmit. Csak néztem rá, mintha idegen lenne. Az a férfi, akivel tizenöt éve együtt élek, akivel két gyereket nevelünk, most úgy beszél hozzám, mintha csak arról döntene, hogy hétvégén inkább a Balatonra megyünk vagy otthon maradunk.

– Ki az? – kérdeztem végül rekedten.

– Nem ez a lényeg – felelte halkan. – De ha tudni akarod: Eszter. A munkahelyemről.

Eszter. Egy név, ami eddig semmit nem jelentett nekem. Most viszont minden lett: árulás, veszteség, szégyen.

– És mi lesz velünk? – suttogtam.

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem tudom. De nem akarok hazudni neked tovább. Megpróbáltam… tényleg próbáltam… de nem megy.

A tea kihűlt a kezemben. Aznap este nem szóltunk egymáshoz többet. A gyerekek vacsoráztak, mesét néztek, majd lefeküdtek – és én közben végig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Vagy csak nem akartam látni?

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. A gyerekek kérdezték:

– Anya, apa miért ilyen furcsa?

– Csak fáradt – hazudtam nekik. Mert mit mondhattam volna? Hogy apa már nem szeret minket? Hogy valaki más fontosabb lett?

A napok teltek. Gábor egyre többet maradt távol. A vacsoraasztalnál üresen állt a helye. A gyerekek egyre többet kérdeztek róla. Én pedig próbáltam tartani magam: dolgozni jártam, főztem, mostam, segítettem a leckében. De minden mozdulatomban ott volt a hiány.

Egy este anyám hívott fel.

– Zsuzsa, hallottam valamit Gáborról… igaz az, amit beszélnek?

– Mit beszélnek? – kérdeztem vissza idegesen.

– Hogy van valakije…

Nem bírtam tovább tartani magam. Sírva fakadtam a telefonban.

– Anya… én már nem tudom mit csináljak…

Anyám hallgatott egy darabig.

– Gyere haza pár napra a gyerekekkel – mondta végül. – Itt vagyunk neked.

De nem mentem haza. Nem akartam szánalmat. Nem akartam azt érezni, hogy mindenki engem sajnál.

Egyik este Gábor hazajött. A gyerekek már aludtak. Leült velem szemben az asztalhoz.

– Zsuzsa… eldöntöttem. Elköltözöm Eszterhez.

Nem szóltam semmit. Csak néztem rá. Az arca fáradt volt és idegen.

– Sajnálom – mondta halkan.

– És mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem végül.

– Látogatni fogom őket. Mindent megteszek értük…

Felnevettem keserűen.

– Mindent? Gábor, te most mindent elveszel tőlük! Egy családot! Egy apát!

Ő csak lehajtotta a fejét.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallgattam a ház csendjét, a gyerekek egyenletes lélegzetét. Arra gondoltam: ki vagyok én most? Egy elhagyott feleség? Egy csalódott anya? Vagy csak egy nő, aki túl sokáig hitt abban, hogy minden rendben lesz?

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor elköltözött. A gyerekek sírtak utána esténként. Én próbáltam erős lenni – de néha úgy éreztem, darabokra hullok belülről.

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőm, Ildikó egyszer odajött hozzám ebédszünetben:

– Zsuzsa… ha beszélgetni akarsz… itt vagyok.

Csak bólintottam. Nem tudtam beszélni róla senkinek igazán. Mindenki csak sajnált vagy ítélkezett.

Egy este leültem a nappaliban egyedül egy csésze teával – ahogy azon az első estén is –, és azon gondolkodtam: hogyan tovább? Hogyan lehet újrakezdeni mindent harmincnyolc évesen két gyerekkel? Hogyan lehet megbocsátani magamnak azt, hogy nem vettem észre időben semmit?

A gyerekeim miatt fel kellett állnom minden reggel. Ők voltak az egyetlen biztos pont az életemben.

Most már eltelt fél év azóta, hogy Gábor elment. Néha találkozunk a gyerekek miatt – de már csak udvarias idegenek vagyunk egymásnak. Eszterrel boldogok – legalábbis ezt mutatják kifelé.

Én pedig lassan megtanulok újra hinni magamban. Megtanulom szeretni azt az embert is, aki maradt belőlem ezek után.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindent megtettem ezért a házasságért? Vagy csak féltem szembenézni azzal, hogy már rég elvesztettük egymást?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy csak tovább kell lépni?