Zöld irigység a fehér fátyol alatt: Egy testvér esküvője és apám ajándékai

– Miért mindig csak neki? – szinte kiabáltam magamban, miközben a fehér terítővel borított asztalnál ültem, és néztem, ahogy apám – vagyis inkább az apám – egy arany karkötőt csatol Anna csuklójára. A vendégek tapsoltak, anyám mosolygott, Anna pedig ragyogott a boldogságtól. Én viszont úgy éreztem, mintha valaki egyre szorosabbra húzná a torkomon a kötelet.

A terem tele volt nevetéssel, pezsgőspoharak csilingeltek, de én csak a saját szívverésemet hallottam. Aztán apám odalépett hozzám is, egy puszit nyomott az arcomra, és azt mondta: – Ugye milyen gyönyörű a húgod? – Mintha csak azt akarta volna hallani, hogy én is elismerem: Anna tökéletes. – Igen, nagyon szép – suttogtam, de a hangom elhalt a zenében.

Gyerekkorunk óta így ment ez. Anna volt a kedvenc. Ő kapta a legszebb ruhákat, őt vitték különórákra, neki vettek új biciklit. Én meg csak néztem, ahogy mindenki körülötte forog. Anyám mindig azt mondta: – Ivett, te vagy az idősebb, neked már nem kell annyi törődés. De én is vágytam rá. Vágytam egy ölelésre, egy dicséretre, vagy csak arra, hogy egyszer valaki engem is észrevegyen.

Az esküvő napján minden régi sérelem újra felszakadt bennem. Anna hófehér ruhában állt az oltár előtt, apám büszkén vezette oda. Én a padsorban ültem, és próbáltam nem sírni. Aztán jött az ajándékozás: apám egy lakást ígért Annának és Zolinak, az újdonsült férjnek. Mindenki ujjongott. Én csak ültem ott, és éreztem, ahogy a zöld irigység lassan felemészt.

Az este folyamán Anna odajött hozzám. – Ivett, minden rendben? Olyan furcsán viselkedsz ma – kérdezte halkan. – Persze, csak fáradt vagyok – hazudtam neki. Nem akartam elrontani a napját. De amikor láttam a szemében azt a törődést, amit mindig is szerettem volna érezni anyánk vagy apánk részéről, majdnem elsírtam magam.

A vacsora után kimentem a kertbe levegőzni. Ott álltam a sötétben, amikor apám utánam jött. – Ivett, mi baj van? – kérdezte. – Semmi – feleltem dacosan. – Tudod, hogy szeretlek titeket mindketten – mondta halkan. – Akkor miért érzem mindig azt, hogy Annát jobban szereted? – tört ki belőlem végül.

Apám sóhajtott. – Nem így van… Csak… Anna mindig olyan törékeny volt, te pedig erősnek tűntél. Azt hittem, neked nincs szükséged annyi figyelemre.

– De én is csak egy gyerek voltam! – kiáltottam rá könnyekkel a szememben. – Nekem is kellett volna az a szeretet!

Sokáig álltunk ott csendben. Végül apám megölelt. Furcsa volt: mintha most először ölelt volna meg igazán.

Az este végén Anna odajött hozzám újra. – Köszönöm, hogy itt vagy velem ma – mondta halkan. Megfogta a kezemet és megszorította. Akkor rájöttem: talán nem ő tehet róla, hogy így alakult minden. Talán ő is csak szeretetre vágyott.

Azóta sem könnyű elengedni a régi sérelmeket. Néha még mindig irigykedem Annára, néha még mindig fáj apám közönye. De próbálok megbocsátani – neki is, magamnak is.

Vajon hányan éreztétek már úgy, hogy a családotokban ti vagytok a „második”? Hogy lehet túllépni ezen? Vajon tényleg rossz testvér vagyok… vagy csak egy elfelejtett lány?