Zdrada a négy fal között: Anyám szavai visszhangzanak bennem

– Ne engedd be mindenkit az életedbe, Zsófi! – Anyám hangja még most is ott visszhangzik a fejemben, ahogy a konyhaasztalnál ülök, a hideg bögrét szorongatva. A csend csak a hűtő monoton zúgásával törik meg, és a kisfiam, Marci halk szuszogásával a másik szobából. Azt hittem, túl tudok lépni anyám régi szabályain. Azt hittem, én majd másképp csinálom.

– Ugyan már, anya, ez nem a hetvenes évek! – vágtam vissza neki egyszer, amikor még terhes voltam. – Az emberek nem olyanok, mint régen. – De ő csak megrázta a fejét, és azt mondta: – Az emberek mindig ugyanolyanok maradnak, csak a körülmények változnak.

Most, hogy minden összeomlott körülöttem, már nem vagyok ebben olyan biztos.

A férjem, Gábor, egyre később járt haza. Azt mondta, sok a munka az irodában, de amikor megéreztem rajta az idegen parfüm illatát, valami összeszorult bennem. Nem voltam elég bátor kérdezni. Inkább magamra zártam az ajtót Marcival, és próbáltam túlélni a napokat. Egyedül voltam. Barátnőm, Réka ilyenkor jött át gyakran – hozott sütit, segített Marcit fürdetni, néha csak leült mellém és hallgatott.

– Zsófi, te olyan erős vagy – mondta egyszer, miközben Marci a szőnyegen játszott. – Bárcsak én is ilyen lennék.

Nem tudtam eldönteni, hogy bóknak vagy irigységnek szánta-e ezt. Akkor még nem sejtettem semmit.

Egyik este Gábor váratlanul korán ért haza. Réka is ott volt nálunk. A levegő furcsán vibrált közöttük; egy pillanatra összenéztek, amitől végigfutott rajtam a hideg. – Mi történt? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmi – felelte Gábor gyorsan, de Réka zavartan lesütötte a szemét.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Marci is nyugtalan volt; mintha ő is megérezte volna a feszültséget. Hajnalban felkeltem, és kimentem a konyhába vizet inni. Ott találtam Gábort – telefonját szorongatta, és halkan beszélt valakivel.

– Szeretlek… – suttogta.

A világ megállt körülöttem. Nem tudtam mozdulni. Csak álltam ott mezítláb a hideg kövön, és hallgattam tovább.

– Holnap találkozunk? – kérdezte Gábor.

Aztán letette a telefont. Észrevett engem az ajtóban.

– Zsófi… – kezdte, de nem hagytam szóhoz jutni.

– Kivel beszéltél? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak egy kolléganő… – próbálkozott.

– Réka az? – vágtam közbe.

Először tagadott. Aztán amikor látta rajtam, hogy mindent tudok, csak lehajtotta a fejét.

– Sajnálom… – mondta halkan.

Aznap reggel Réka is átjött. Nem tudtam rá nézni. Ő sem szólt semmit; csak leült az asztalhoz, és sírni kezdett.

– Nem akartam… Zsófi, hidd el… – zokogta. – Olyan magányos voltam… Gábor is… valahogy megtörtént…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben Marci odabújt hozzám.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor elköltözött; Rékát kitöröltem az életemből. Anyám minden nap hívott.

– Megmondtam neked… – mondta egyszer csendesen.

– Tudom – válaszoltam fáradtan. – De miért kell mindentől félnünk? Miért nem bízhatunk senkiben?

Anyám nem felelt erre semmit. Csak hallgattunk együtt a vonal két végén.

Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, ahol minden tárgy emlékeztet valamire: egy közös nevetésre Rékával, egy ölelésre Gáborral, Marci első lépéseire. Minden egyszerre fáj és hiányzik.

Vajon tényleg jobb lett volna hallgatni anyámra? Vagy csak az élet ilyen: néha muszáj csalódni ahhoz, hogy megtanuljunk igazán bízni magunkban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszik bennünk valami ilyenkor?”