Zárt ajtók mögött: Idegen vagyok a saját családomban

– Ne haragudj, de most nem alkalmas – mondta Zsófi, a menye, miközben becsukta az ajtót az orrom előtt. A kilincs hideg volt a kezemben, és ahogy elengedtem, mintha valami végleg eltört volna bennem. Ott álltam a panelház harmadik emeletén, kezemben egy tál frissen sütött túrós batyuval, amit a kisunokámnak készítettem. A folyosón csend volt, csak a lift zúgása hallatszott, ahogy valaki lement a földszintre.

Nem először fordult elő, hogy Zsófi elutasított. Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban láttam a fiamat, Gábort is. Mióta megszületett a kislányuk, Lili, mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk. Régen minden vasárnap együtt ebédeltünk nálam Zuglóban. Gábor mindig hozta Zsófit is, néha még egy csokor virágot is kaptam tőle. Akkor még azt hittem, hogy jó anyós vagyok.

De most… Most már csak akkor hívnak fel, ha valami hivatalos ügyben kell segíteni. Vagy ha Gábor elfelejti befizetni az autó biztosítását. Lilit csak képeken látom, vagy néha, ha Zsófi épp hajlandó lehozni a babakocsit a parkba. Akkor is csak öt percre – „Most sietnünk kell haza, anyuka!” – mondja mindig.

Aznap este órákig ültem a konyhában. Néztem a batyukat, amiket senki sem evett meg. Eszembe jutott az én anyám, aki mindenben segített nekem, amikor Gábor megszületett. Főzött rám, mosott, sőt még éjszaka is felkelt a síró babához. Akkor természetes volt, hogy a nagyszülők részei az életünknek. Most meg…

Másnap felhívtam Gábort. – Fiam, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze, anya, de most épp dolgozom. Majd este visszahívlak! – mondta gyorsan.
Este nem hívott vissza.

A következő héten újra próbálkoztam. Elmentem a közeli játszótérre, hátha ott lesznek. Ott voltak – Zsófi a padon ült, Lili a homokozóban játszott.
– Szia Zsófi! – köszöntem mosolyogva.
– Szia – felelte hűvösen.
– Segíthetek valamiben? Vigyázhatok Lilire egy kicsit?
– Köszönöm, de most inkább nem. Majd ha szükség lesz rá, szólunk – mondta, és közben a telefonját nyomkodta.

Hazafelé menet sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mintha nem is tartoznék hozzájuk.

A szomszédasszonyom, Marika néni látta rajtam a bánatot.
– Mi történt, Ilona? – kérdezte együttérzően.
– Nem engednek közel magukhoz… Nem tudom, mit rontottam el – suttogtam.
– Ez már nem olyan világ, mint régen – sóhajtott Marika néni. – Az én fiamék is csak ünnepekkor jönnek át. Azt mondják: „Anyu, nekünk is kell privát szféra.” Hát mi az ördög az?

Próbáltam elfogadni ezt az új rendet. De minden nap fájt egy kicsit jobban.

Egyik este Gábor végre felhívott.
– Anya, ne haragudj, hogy mostanában keveset találkozunk… Zsófi nagyon fáradt, Lili sokat sír éjjelente…
– De hát segíthetnék! – vágtam közbe kétségbeesetten.
– Tudom… de Zsófi azt szeretné, ha most csak mi hárman lennénk együtt. Azt mondja, neki így könnyebb megszokni az anyaságot.
– És neked? Neked nem hiányzom? – kérdeztem remegő hangon.
– Dehogynem… Csak most minden olyan bonyolult…

Letettem a telefont és órákig bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg ilyen nehéz együtt élni az anyós jelenlétével? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?

Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzám Zsófi anyukája, Katalin.
– Ilona, beszélhetnénk? – kérdezte udvariasan.
Beengedtem.
– Tudod… Zsófi nagyon nehezen viseli az anyaságot. Sokat szorong attól is, hogy megfeleljen mindenkinek. Néha úgy érzi, hogy mindenki jobban tudja nála…
– De én csak segíteni szeretnék! – fakadtam ki.
– Tudom… De lehet, hogy most inkább térre van szükségük. Adj nekik időt!

Azóta próbálok távolságot tartani. De minden nap hiányzik Lili illata, Gábor ölelése… Az unokám első lépéseit is csak videón láttam. Az első szavát is csak telefonon keresztül hallottam: „Mama” – de nem nekem szólt.

Karácsony közeledtével újra próbálkoztam: meghívtam őket vacsorára.
– Köszönjük szépen, de most inkább otthon maradunk hármasban – írta vissza Zsófi sms-ben.
A szívem összeszorult.

A barátnőim szerint túl sokat akarok adni magamból.
– Ilona, engedd el! Majd ha szükségük lesz rád, úgyis keresnek! – mondja mindig Éva.
De én nem tudok nem aggódni értük. Nem tudok nem szeretni őket.

Egyik este Gábor váratlanul beállított hozzám Lilivel.
– Anya… Zsófi elment sétálni egyedül. Gondoltam, átjövünk hozzád egy órára – mondta zavartan.
Lili rám mosolygott és odabújt hozzám. A szívem majd kiugrott a helyéről.
Játszottunk, mesét olvastam neki… Egy óra alatt annyi boldogságot kaptam tőle, mint hónapok alatt sem.
Amikor elmentek, Gábor halkan megölelt:
– Köszönöm anya… Tudod… néha nekem is hiányzol nagyon.

Azóta néha-néha átjönnek titokban. Mintha bűnt követnének el Zsófi ellen. Nem akarom bajba sodorni őket… De minden ilyen alkalom után újra reménykedem: talán egyszer majd újra család lehetek velük igazán.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire más lett ez a világ? Vagy csak mi öregek nem értjük már az új szabályokat? Lehet-e még hidat építeni két generáció között?

Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat akarunk adni mi nagyszülők? Vagy jogunk van ahhoz, hogy részesei legyünk az unokáink életének?