Zárak mögött: Anyósom árnyékában

– Már megint itt vagy, Éva? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtóban álltam, pizsamában, hajnal kettőkor. Az eső dobolt a gangon, a lépcsőházban visszhangzott anyósom hangja.

– Hogyhogy itt vagyok? Ez az én fiam lakása! – vágott vissza Éva, karba tett kézzel, mintha csak ő lenne jogosult eldönteni, ki tartózkodhat a lakásunkban. A férjem, Gábor, álmosan bámult mögülem, de nem szólt semmit. Mindig is nehezen állt ki mellettem az anyjával szemben.

Éva sosem fogadott el igazán. Már az első találkozásunkkor is éreztem a hideg pillantását. Akkor még csak annyit mondott: „Remélem, tudod, hogy Gábor mindig is többre volt hivatott.” Akkor még nem értettem, mire gondol. Ma már tudom: szerinte én nem vagyok elég gazdag, elég előkelő, elég „valaki” a fiához.

Az esküvőnk után minden egyes hétvégén megjelent nálunk. Néha főzött – de mindig csak olyan ételeket, amiket én nem szeretek. Máskor csak ült a nappaliban és nézte a tévét, mintha otthon lenne. Gábor próbált közvetíteni, de Éva minden alkalommal elmondta neki: „Fiam, te többet érdemelsz. Miért nem választottad inkább azt a Szilvit? Az apja ügyvéd!”

A legrosszabb akkor történt, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Éva mindenbe beleszólt: hogyan pelenkázzam, mit adjak neki enni, mikor altassam. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Éva már ott ült a gyerekszobában. – Nem baj, ha itt alszom ma? – kérdezte. Nem várta meg a választ.

A pénz mindig központi téma volt nála. Egyik alkalommal, amikor Gábor előléptetést kapott, Éva csak ennyit mondott: „Na végre! Most már talán lesz pénzetek rendes lakásra.” Amikor megtudta, hogy hitelt vettünk fel a panelra Újpesten, napokig nem szólt hozzánk. „Én nem ezért dolgoztam egész életemben!” – mondta sírva.

Aztán jött az igazi törés. Egyik este Gábor hazaért és furcsa arccal nézett rám. – Anyám azt mondta, ha nem hagyom el téged és nem keresek egy gazdagabb nőt, kitagad az örökségből – mondta halkan. A szívem összeszorult. – És te mit mondtál neki? – kérdeztem remegő hangon. – Hogy szeretlek – felelte Gábor, de láttam rajta a bizonytalanságot.

Éva ezután még agresszívebb lett. Egyik délután arra értem haza Marcival, hogy Éva épp a szekrényeinket pakolja át. – Csak rendet teszek – mondta sértődötten. Ekkor döntöttem el: elég volt.

Aznap este leültem Gáborral. – Vagy te beszélsz vele, vagy én cserélem le a zárakat – mondtam határozottan. Gábor csak bólintott.

Másnap reggel Éva újra megjelent. Már kulcsa is volt – valószínűleg Gábortól kapta régebben. Amikor meglátta a zárszakembert az ajtónál, kitört belőle a düh:

– Hát ide jutottunk? A saját fiam kizár engem az életéből egy nő miatt?

– Nem egy nő miatt – válaszoltam halkan –, hanem a családunk miatt.

Éva sírva rohant el. Gábor egész nap némán ült a kanapén. Este csak annyit mondott: – Talán tényleg túl messzire mentünk.

Azóta eltelt három hónap. Éva nem keresett minket. Néha látom az ablakból, ahogy az utcán sétál és felnéz a házra. Marci néha kérdezi: – Mama miért nem jön már?

Nehéz döntés volt kizárni őt az életünkből – szó szerint és átvitt értelemben is. De úgy érzem, muszáj volt megvédenem a családomat attól a mérgező légkörtől, amit teremtett.

Mégis minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon lehetett volna másképp? Meg lehet bocsátani azt, amit a pénz és az elvárások tettek velünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző ebben a történetben?