Virágok az ajtóban: Egy gesztus, ami mindent felforgatott

– Ki az? – kiáltottam ki a fürdőszobából, miközben a hajamat törölgettem. Az ajtó kopogása váratlanul ért, hiszen délután három volt, és ilyenkor sosem jön hozzánk senki. Mire a nappaliba értem, András már az ajtóban állt, karba tett kézzel, homlokán ráncokkal. Az ajtó előtt egy magas, barna hajú férfi állt, kezében egy csokor sárga tulipánnal és egy doboz bonbonnal.

– Szia, Zsuzsa vagyok – mondtam kissé zavartan, miközben András hátralépett. – Miben segíthetek?

– Gábor vagyok, most költöztem a szomszédba. Gondoltam, bemutatkozom – mosolygott rám kedvesen. – Ezeket hoztam nektek.

A virágok illata betöltötte a lakást. Köszönetet mondtam, de András csak bólintott. Amint Gábor elment, András becsapta az ajtót.

– Mi ez az egész? – kérdezte fojtott hangon. – Mióta szokás virágot hozni a szomszédasszonynak?

– Csak udvariasság – feleltem, de már éreztem a gyomromban a görcsöt. Tudtam, hogy András féltékeny típus, de sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apróság ennyire kiborítja.

Aznap este csendben vacsoráztunk. A villám minden csörrenése mintha egy újabb repedést ütött volna a kapcsolatunkon. Próbáltam beszélgetni, de András csak a tányérját bámulta.

– Ugye nem tetszik neked? – kérdezte hirtelen.

– Ki? Gábor? Ugyan már! Alig ismerem – válaszoltam ingerülten.

– Akkor miért mosolyogtál rá úgy?

Elakadt a szavam. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg mosolyogtam-e másképp, vagy csak András képzelte bele. Aznap este először éreztem azt, hogy valami megváltozott köztünk.

A következő napokban Gábor többször is összefutott velem a lépcsőházban. Mindig kedves volt, néha segített cipekedni vagy csak pár szót váltottunk az időjárásról. Egyik délután együtt vártuk a liftet.

– Remélem, nem okoztam gondot a virágokkal – mondta halkan.

– Nem, dehogy… csak András kicsit érzékeny – feleltem zavartan.

– Értem – bólintott Gábor. – Tudod, néha egy kis kedvesség többet jelent, mint gondolnánk.

Hazafelé azon gondolkodtam, mikor kaptam utoljára virágot Andrástól. Talán három éve volt a házassági évfordulónk… vagy még régebben? A gondolat fájt.

Aznap este András későn ért haza. Fáradt volt és ingerült.

– Már megint beszélgettél vele? Láttam az ablakból! – csattant fel.

– Csak köszöntünk egymásnak! Nem értem, miért kell ebből ügyet csinálni – próbáltam nyugodt maradni.

– Mert látom rajtad! Hiányzik neked valami… vagy valaki! – vágta hozzám.

Sírtam azon az éjszakán. Nem Gábor miatt, hanem mert rájöttem: tényleg hiányzik valami az életemből. Az intimitás, a figyelem… az érzés, hogy fontos vagyok valakinek.

A következő hetekben András egyre zárkózottabb lett. Alig beszéltünk egymással. A feszültség tapintható volt otthon. Egy este anyám hívott fel.

– Mi van veletek? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában – kérdezte aggódva.

– Semmi különös… csak sok a munka – hazudtam neki.

De anyám nem hagyta annyiban.

– Zsuzsa, ne hagyd, hogy elhidegüljetek egymástól! Beszéljetek! – tanácsolta.

Próbáltam megfogadni a tanácsát. Egy este leültem Andrással beszélgetni.

– Szeretlek – mondtam halkan –, de úgy érzem, már nem figyelsz rám. Hiányzik az együtt töltött idő… hiányzik az, hogy fontosnak érezzem magam melletted.

András sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól, hogy valaki más jobban tudna szeretni téged… mint én.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltük egymást, de tudtam: ez csak az első lépés volt egy hosszú úton.

Gábor továbbra is kedves maradt, de már nem kereste annyira a társaságomat. Talán ő is érezte a feszültséget. Egy nap elköltözött – csak egy cetlit hagyott: „Köszönöm a kedvességeteket! Sok boldogságot kívánok nektek!”

Azóta gyakran gondolok arra a csokor sárga tulipánra. Vajon tényleg egy apró gesztus volt az egész? Vagy csak felszínre hozta mindazt, ami már régóta ott lappangott bennünk?

Néha azon tűnődöm: tényleg elég egy kis figyelmesség ahhoz, hogy ráébredjünk arra, mennyire törékeny minden kapcsolat? Ti mit gondoltok? Volt már olyan apró esemény az életetekben, ami mindent megváltoztatott?