Virágok az ablakban: Egy szomszéd gesztusai és a házasságom határai

– Már megint virágot hozott neked? – kérdezte Márk, miközben az ajtóban állt, és a kezében remegett a postaláda kulcsa. A nappali asztalon ott illatozott a friss tulipáncsokor, mellette egy doboz étcsokoládé.

– Csak udvariasságból, Márk. Gábor új itt, próbál beilleszkedni – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy férjem tekintetét néztem: egyszerre volt benne harag, félelem és valami mély szomorúság.

Az egész két hete kezdődött, amikor Gábor beköltözött a szomszéd lakásba. Első nap udvariasan bemutatkozott, hozott egy üveg bort, és megkérdezte, tudok-e ajánlani jó szerelőt a kazánjához. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. De aztán minden nap találkoztunk a lépcsőházban, és mindig volt egy kedves szava, egy mosolya. Egyik reggel virágot hozott – csak úgy, azt mondta, a kertjéből van. Másnap csokoládét. És így ment tovább.

Márk először csak viccelődött rajta: „Na, új udvarlód van?” De ahogy múltak a napok, a viccek eltűntek, helyüket feszültség vette át. Egy este, amikor hazaért a munkából és meglátta az asztalon a harmadik csokor virágot, már nem bírta tovább.

– Miért fogadod el ezeket? – kérdezte dühösen. – Nem érzed, hogy ez már túl sok?

– Nem akarom megbántani. Csak kedves akar lenni – próbáltam magyarázni.

– És velem mi lesz? Én már nem vagyok elég neked? – kérdezte halkan, de a hangjában ott volt az összes elfojtott fájdalom.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Márkkal mindent együtt csináltunk: közös kirándulások a Mátrában, hosszú séták a Duna-parton, nevetések egy-egy pohár bor mellett. De most valami megváltozott. Mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk.

Másnap reggel Gábor ismét ott állt az ajtóm előtt egy kis levéllel: „Köszönöm a múltkori segítséget! Remélem, örömet okoz ez a kis figyelmesség.” Elvettem tőle a bonbont, de már nem tudtam őszintén mosolyogni.

Délután Márk korábban ért haza. Látta Gábort az udvaron, ahogy beszélgetek vele. Nem szólt semmit, csak bement a lakásba és becsapta maga mögött az ajtót.

Este leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. A csend szinte fojtogató volt.

– Szeretlek – mondta végül Márk. – De félek attól, hogy elveszítelek. Nem tudom kezelni ezt az egészet.

– Nincs köztünk semmi – válaszoltam őszintén. – Csak… jól esik, hogy valaki figyel rám. Hogy valaki észreveszi, ha új ruhát veszek fel vagy ha fáradt vagyok.

Márk lehajtotta a fejét.

– És én? Én nem veszem észre?

Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy az utóbbi években mindketten belefáradtunk a hétköznapokba: munka, számlák, gyerekek gondjai (bár már mindketten kirepültek), anyám betegsége… Annyi minden elvett belőlünk egy darabot.

Aznap este Márk a kanapén aludt. Én pedig órákig néztem a plafont, és azon gondolkodtam: tényleg veszélyes lehet egy ártatlan gesztus? Vagy csak mi veszítettük el egymást az évek során?

Másnap reggel eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral is.

– Gábor, szeretném megköszönni mindent – mondtam neki a lépcsőházban. – De kérlek, ne hozz több ajándékot. Ez most nem tesz jót nekünk.

Gábor arca elsápadt.

– Sajnálom, nem akartam bajt okozni… Csak magányos vagyok itt Pesten. A feleségem vidéken maradt, én meg próbálok barátokat szerezni.

Megértettem őt is. Mindenki vágyik egy kis figyelemre, törődésre. De most először éreztem igazán: választanom kell.

Este leültem Márk mellé.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondtam halkan. – Nem akartam fájdalmat okozni neked.

Márk rám nézett, és láttam a szemében azt az embert, akibe huszonöt éve beleszerettem.

– Én is hibás vagyok – mondta végül. – Elfelejtettem kimutatni, mennyit jelentesz nekem.

Hosszú ideig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán Márk megszorította a kezem.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz: apró figyelmességekkel, közös sétákkal, beszélgetésekkel. Nem könnyű visszaépíteni azt, amit az évek lassan lebontottak. De talán még nem késő.

Most is itt ülök az ablakban és nézem az udvart. Gábor már nem hoz virágot – de Márk tegnap vett nekem egy csokor nárciszt a piacon.

Vajon tényleg veszélyes lehet egy ártatlan gesztus? Vagy csak akkor válik veszélyessé, ha már amúgy is repedezik valami? Ti mit gondoltok erről?