Virágok a múltból: Egy tanítónő esküvője és a gyermekkori sebek
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod csinálni, Anna! – kiáltotta rám az apám, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a meghívókkal. Az arca vörös volt a dühtől, és a hangja visszhangzott a régi, panelházban lévő lakásunkban. – Egy egész osztálynyi gyereket hívsz az esküvődre? Mégis mire gondolsz?
A kezem remegett, ahogy letettem a meghívókat. A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy apám nem érti. Soha nem értette igazán, miért választottam ezt a pályát, miért ragaszkodom annyira a gyerekekhez. De én tudtam. Minden egyes nap, amikor beléptem az iskolába, újra és újra eszembe jutott az a kilencéves kislány, aki voltam – az a kislány, aki elvesztette az édesanyját egy hirtelen betegségben, és akit senki sem tudott igazán megvigasztalni.
A tanítás lett a menedékem. A negyedik osztályosaim – Dóri, Marci, Zsófi, Gergő és a többiek – mindannyian különlegesek voltak számomra. Láttam bennük magamat: a bizonytalanságot, a félelmet, az örömöt, amikor sikerült valami nehéz feladatot megoldaniuk. És most, amikor végre úgy éreztem, hogy megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életemet – Balázst –, nem tudtam elképzelni az esküvőmet nélkülük.
– Apa, ők is a családom – mondtam halkan. – Tudod, mennyit jelentenek nekem.
– A családod mi vagyunk! – csattant fel újra. – Az apád, a nagymamád… Nem ezek a gyerekek!
Nem válaszoltam. Csak néztem ki az ablakon, ahol az őszi eső kopogott az üvegen. Eszembe jutott anyám mosolya, ahogy mindig azt mondta: „Anna, adj abból a szeretetből másoknak is, amit tőlem kaptál.” De mit tehet az ember, ha már csak emlékekből tud adni?
Az iskolában másnap mindenki izgatott volt. Dóri odaszaladt hozzám az udvaron:
– Tanító néni! Igaz, hogy mi is ott lehetünk az esküvőjén?
Elmosolyodtam.
– Igen, Dóri. Sőt… szeretném, ha ti lennétek a virágszórók és gyűrűhordók.
A gyerekek ujjongtak. Marci rögtön megkérdezte:
– Akkor nekünk is lesz szép ruhánk?
– Persze! – nevettem fel. – Mindenkinek külön választunk majd.
Az örömük ragadós volt. De ahogy hazafelé sétáltam az üres utcákon, egyre jobban szorított a mellkasom. Vajon tényleg helyes döntés ez? Vajon Balázs családja mit fog szólni? És apám… vajon valaha is elfogadja majd ezt?
Az esküvő előtti héten minden feszültség kirobbant. Balázs anyukája, Ilona néni felhívott.
– Anna drága, biztos vagy benne, hogy jó ötlet ennyi gyereket meghívni? Tudod, milyen szűkös lesz a terem… És hát… nem lenne jobb inkább csak a családnak és közeli barátoknak tartani?
A hangja kedves volt, de éreztem mögötte az aggodalmat. Próbáltam nyugodt maradni.
– Ilona néni, ezek a gyerekek nekem nagyon fontosak. Szeretném, ha ők is részesei lennének ennek a napnak.
Csend lett a vonalban.
– Hát… te tudod – sóhajtott végül.
Az utolsó este apám bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra.
– Anna… – kezdte halkan. – Nem akarom elrontani ezt a napot neked. Csak félek… Félek, hogy túl sokat adsz magadból másoknak, és nem marad semmi neked.
Ránéztem. A szeme sarkában ott voltak a könnyek.
– Apa… én csak azt szeretném, ha mindenki boldog lenne körülöttem. Ha valaki egyszer azt mondaná egy ilyen nap után: „Jó volt itt lenni”, akkor már megérte.
Az esküvő napján ragyogóan sütött a nap. A templom előtt ott sorakoztak a gyerekek: Dóri hófehér ruhában, Marci elegáns öltönyben, Zsófi virágkosarat szorongatva. Ahogy végigsétáltam közöttük Balázs oldalán, láttam az arcukon azt az örömöt és büszkeséget, amit én is éreztem gyerekként – amikor még minden lehetségesnek tűnt.
A szertartás után apám odajött hozzám. Megölelt.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
A gyerekek nevetve futottak körülöttünk, virágszirmokat dobálva a levegőbe. Egy pillanatra úgy éreztem: talán tényleg lehet pótolni azt a hiányt, amit magamban hordozok.
De vajon elég lehet-e mások boldogsága ahhoz, hogy begyógyítsa a saját sebeinket? Vagy örökké cipelni fogjuk magunkban azt a hiányt? Ti mit gondoltok erről?