Viktória csendes fájdalma: Egy óvónő vallomása egy magyar kisvárosból

– Viktória, miért nem játszol a többiekkel? – kérdeztem halkan, miközben a kislány a sarokban kuporgott, ölében szorongatva a kopott plüssmacit. A többi gyerek hangosan nevetett, futkározott, de ő csak nézett maga elé, mintha nem is lenne jelen.

Aznap reggel is késve érkezett az óvodába. Az anyukája, Zsuzsa, sietve tolta be az ajtón, arcán fáradt mosollyal. – Bocsánat, megint elaludtunk – mondta, de a hangjában valami furcsa feszültség bujkált. Viktória szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a ruhája is gyűrött volt.

Az első hetekben azt hittem, csak félénk. De ahogy teltek a napok, egyre több apró jel tűnt fel: nem evett rendesen, gyakran sírt csendben az öltözőben, és ha valaki hozzáért, összerezzent. Egyik délután, amikor a szüleiért vártunk, odamentem hozzá.

– Szeretnél rajzolni velem? – kérdeztem.

Bólintott. Leültünk az asztalhoz, és ő lassan, óvatosan kezdett rajzolni. Egy házat rajzolt, mellette egy kislányt – magát –, de a ház ablakai feketék voltak, és az ég is sötét.

– Ez a te házatok? – kérdeztem halkan.

– Igen – suttogta.

– És kik laknak benne?

– Anya… apa… meg én.

A hangja remegett. Akkor értettem meg igazán: valami nincs rendben otthon.

Az óvoda vezetőjével beszéltem másnap. – Nem akarok túlreagálni semmit – mondtam –, de aggódom Viktóriáért. Látszik rajta, hogy szenved.

– Tudod, hogy mennyire nehéz ilyesmibe beleavatkozni – sóhajtott fel Ildikó néni. – A szülők gyakran tagadnak mindent. És ha tévedünk…

De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egyik délután, amikor Zsuzsa jött Viktóriáért, félrehívtam.

– Zsuzsa, minden rendben otthon? – kérdeztem óvatosan.

Az arca megfeszült. – Persze. Miért ne lenne?

– Csak… aggódom Viktóriáért. Nagyon visszahúzódó lett mostanában.

Zsuzsa szeme megtelt könnyel, de gyorsan elfordult. – Fáradt mostanában. Sokat dolgozom…

Tudtam, hogy nem mond igazat. De mit tehettem volna? Magyarországon az ilyen helyzetekben az óvónő keze meg van kötve. Ha bejelentést teszek a gyermekvédelemnél, lehet, hogy csak rosszabb lesz minden. Ha nem teszek semmit, talán örökre bántják azt a kislányt.

Egyik reggel Viktória karján kék-zöld foltokat vettem észre. A szívem összeszorult.

– Mi történt veled? – kérdeztem halkan.

– Elesett a játszótéren – mondta Zsuzsa gyorsan, amikor meglátta a tekintetemet.

De Viktória rám nézett nagy barna szemével, és csak ennyit suttogott: – Apa mérges volt tegnap.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutott a saját gyerekkorom: apám sosem emelt kezet ránk, de ismertem olyanokat az utcában, akiket rendszeresen vertek otthon. Akkor is mindenki hallgatott.

Másnap bementem az igazgatóhoz.

– Ildikó néni, nem bírom tovább nézni ezt! Valamit tennünk kell!

– Ha bejelentést teszünk, lehet, hogy elveszik tőlük a gyereket – mondta csendesen. – De lehet, hogy csak megrázzák őket egy kicsit és minden megy tovább…

– De ha nem teszünk semmit?

Végül megtettem a bejelentést. A gyermekjóléti szolgálat kijött az óvodába, beszéltek Viktóriával is. A szülők tagadtak mindent, Zsuzsa sírt, az apa dühöngött. A vizsgálat végül lezárult: „Nem találtak egyértelmű bizonyítékot.”

Viktória néhány hét múlva eltűnt az óvodából. Zsuzsa azt mondta: „Elköltözünk Budapestre.” Azóta sem hallottam felőlük.

Sokszor gondolok rájuk. Vajon jól van-e most Viktória? Meg tudtam volna menteni őt? Vagy csak még rosszabbá tettem mindent?

Néha azt érzem, hogy ebben az országban túl sokszor fordítjuk el a fejünket a baj elől. De ha mi sem tesszük meg azt a keveset sem… akkor ki fogja?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Van-e értelme harcolni akkor is, ha mindenki ellened van?