Viharos éjszaka két élettel: Egy anya szíve két fiúért

– Ne félj, gyere be gyorsan! – kiáltottam túl a mennydörgésen, miközben az ajtóban álló, csuromvizes kisfiúra néztem. A haja a homlokába tapadt, a szemei rémülten csillogtak. Aznap este, amikor a vihar minden ablakot rázott, és a villámok fényében árnyékok táncoltak a falakon, egyedül voltam otthon. A férjem, Gábor, vidéken dolgozott, a lányunk, Zsófi, már egyetemista volt Pécsen. A ház üresnek tűnt, amíg ez a kisfiú meg nem jelent.

– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben törölközőt adtam neki.

– Marci vagyok – suttogta.

A hangja remegett, de nem csak a hidegtől. Valami mélyebb félelem bujkált benne. Aznap este nem kérdeztem többet. Hagytam, hogy meleg teát igyon és leüljön a kanapéra. Csak néztem őt: vékony karjai szorosan ölelték magát, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet.

Az első napokban Marci alig szólt hozzám. Csak figyelte, ahogy főzök, mosogatok, vagy éppen a kertben dolgozom. Egyik reggel azonban, amikor a konyhában palacsintát sütöttem, halkan megszólalt:

– Lehetek itt még egy kicsit?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nagy baj lehet otthon. Próbáltam óvatosan közelíteni:

– Persze, ameddig csak szeretnéd. De ha szeretnél beszélni róla…

Csak megrázta a fejét.

Hónapok teltek el. Marci lassan feloldódott mellettem. Együtt jártunk iskolába, segítettem neki a leckében, esténként pedig mesét olvastam neki. Gábor eleinte aggódott:

– Nem lehet csak úgy befogadni egy gyereket! Mi van, ha keresik? Ha bajba keveredünk?

De amikor látta, mennyire ragaszkodik hozzám Marci – és én hozzá –, már ő is úgy tekintett rá, mintha a saját fia lenne.

Aztán egy nap minden megváltozott.

Egy szürke novemberi délután volt. Az eső csendesen kopogott az ablakon, amikor újabb kopogás hallatszott – ezúttal az ajtón. Kinyitottam, és ott állt egy másik kisfiú. Ugyanolyan barna hajjal, ugyanazzal a félénk tekintettel.

– Szia… – mondta halkan. – Te vagy az a néni, aki Marcit befogadta?

A döbbenettől szóhoz sem jutottam.

– Te… te ki vagy? – kérdeztem végül.

– Ádám vagyok. Marci testvére.

A világ megállt körülöttem. Ádám ugyanúgy reszketett az esőtől és félelemtől, mint Marci azon az első éjszakán. Beengedtem őt is. Marci azonnal odarohant hozzá, átölelték egymást.

Aznap este mindketten nálam aludtak. Próbáltam beszélgetni velük, de csak annyit mondtak: „Anyu elment.”

Másnap reggel felhívtam a gyámügyet. Elmondtam mindent: hogyan találtam rá Marcira, hogyan jelent meg Ádám is. A hivatalban fásult hangon válaszoltak:

– Sajnos nem ritka az ilyen eset mostanában… Sok család széthullik. Megpróbáljuk felkutatni az anyát.

Hetekig tartott a bizonytalanság. A fiúk minden nap attól rettegtek, hogy elválasztják őket egymástól – vagy tőlem. Éjszakánként hallottam, ahogy suttognak egymásnak a sötétben:

– Szerinted itt maradhatunk?
– Nem tudom…

Közben Gáborral is egyre több volt a vita.

– Ez már túl sok! – fakadt ki egy este. – Nem tudjuk megmenteni az egész világot!
– De őket talán igen! – vágtam vissza könnyekkel a szememben.

A lányom is aggódott:

– Anya, mi lesz veled? Mi lesz velünk? Nem félsz attól, hogy túl sokat vállalsz?

De én már nem tudtam visszalépni. A fiúk lassan családdá váltak számomra. Együtt főztünk vasárnaponként gulyást, együtt nevettünk a régi magyar filmeken, és együtt sírtunk esténként.

Egy nap végre hírt kaptunk: az anyjukat megtalálták egy vidéki kórházban – súlyos depresszióval kezelték. Nem tudott gondoskodni róluk.

A gyámügyes nő rám nézett:

– Hajlandó lenne örökbe fogadni őket?

A válaszom nem volt kérdéses.

Azóta eltelt két év. Marci és Ádám most már hivatalosan is a fiaim lettek. Néha még mindig felriadnak éjszaka rémálmaikból – de már tudják: itt biztonságban vannak.

Néha elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon képes vagyok-e két megtört szívű fiút újra megtanítani bízni és szeretni? És vajon hány ilyen elveszett gyermek kopog még be valaha egy magyar ház ajtaján?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig terjed egy anya szíve határa?”