Vihar a Bölcsődében: Jutka Néni Titkos Élete
– Anya, miért sír Jutka néni? – kérdezte Noor, miközben az ölembe bújt a bölcsőde öltözőjében. A kis keze remegett, ahogy a kabátját próbáltam ráadni. A folyosón halk suttogás hallatszott, az anyukák összesúgtak, mintha valami rettenetes dolog történt volna.
Aznap reggel még minden rendben volt. Noor végre megszokta a bölcsődét, már nem sírt reggelente, sőt, alig várta, hogy Jutka néni meséljen neki. Jutka néni volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbíztam. Mindig kedvesen mosolygott, figyelt minden gyerekre, és még a legnehezebb napokon is türelmes maradt. De most valami megváltozott.
A szülők egy csoportja a bejáratnál állt, köztük volt Dóra is, akivel eddig jóban voltunk. – Hallottad? – súgta oda nekem. – Azt mondják, Jutka néni börtönben volt. Lopásért! – A hangja remegett az izgalomtól és a félelemtől.
Nem akartam elhinni. Az én lányom kedvenc óvónője? Az a nő, aki minden nap gondoskodott róla? Hazafelé menet Noor csendben ült az autóban. Én pedig csak arra tudtam gondolni: vajon igaz lehet? És ha igen, mit jelent ez ránk nézve?
Este otthon elmeséltem Gábornak, a férjemnek. Ő csak legyintett: – Mindenkinek lehet múltja. Ha most jól végzi a munkáját, miért számítana? – De én nem tudtam ilyen könnyen túllépni rajta. Mi van, ha veszélyben van Noor? Mi van, ha Jutka néni tényleg bűnöző?
Másnap reggel feszülten vittem Noort a bölcsődébe. Az ajtó előtt már gyülekeztek a szülők. Dóra hangosan követelte az igazgatónőtől, hogy rúgják ki Jutka nénit. – Nem akarom, hogy egy ilyen nő vigyázzon a gyerekemre! – kiabálta.
Az igazgatónő próbált nyugodt maradni: – Kérem, várják meg a vizsgálat eredményét! Jutka néni minden papírja rendben van, és soha nem volt panasz rá.
A szülők azonban nem nyugodtak meg. Egyre többen követelték Jutka néni elbocsátását. Én ott álltam középen, és nem tudtam megszólalni. Noor közben odaszaladt Jutka nénihez, aki éppen egy kislányt vigasztalt.
– Anya, Jutka néni azt mondta, hogy minden rendben lesz – súgta Noor később. – De nagyon szomorú volt.
Aznap este nem tudtam aludni. Gábor mellettem halkan szuszogott, de én csak forgolódtam. Vajon tényleg veszélyes lehet valaki, aki egyszer hibázott? Vagy csak előítéletes vagyok?
Pár nap múlva meghívtak minket egy szülői értekezletre. Az igazgatónő elmondta: valóban igazak a hírek, Jutka néni évekkel ezelőtt börtönben volt. Egyedül nevelte a fiát, elvesztette a munkáját, kétségbeesésében pénzt lopott az akkori munkahelyéről. Letöltötte a büntetését, azóta önkénteskedett hajléktalanszállón és elvégezte az óvónőképzőt.
– Tudom, hogy hibáztam – mondta Jutka néni remegő hangon. – De szeretem a gyerekeket, és mindent megteszek értük. Kérem, adjanak egy esélyt.
A teremben csend lett. Dóra felállt: – Nekem ez nem elég! Nem akarom kockáztatni a gyerekem biztonságát!
Éreztem, ahogy mindenki rám néz. Noor az ölemben ült és halkan sírdogált.
– Én… – kezdtem bizonytalanul. – Az én lányom Jutka néninek köszönheti, hogy végre boldogan jár ide. Szerintem mindenkinek jár egy második esély.
A szülők között vita robbant ki. Volt, aki velem értett egyet, mások Dórával tartottak. Az igazgatónő végül azt mondta: – A törvény szerint nem tilthatjuk el Jutka nénit a munkától. De ha többen nem érzik magukat biztonságban, keresünk másik megoldást.
Hazafelé Noor keze szorosan kapaszkodott az enyémbe.
– Anya, ugye Jutka néni maradhat? – kérdezte könnyes szemmel.
Nem tudtam mit felelni. Otthon Gáborral is összevesztünk: ő szerintem túl szigorú vagyok, én viszont úgy éreztem, felelősséggel tartozom Noorért.
A következő hetekben minden reggel feszülten vittem Noort a bölcsődébe. A szülők két táborra szakadtak: voltak, akik továbbra is bíztak Jutka néniben, mások új óvónőt követeltek. Noor egyre szomorúbb lett; már nem mesélt lelkesen délutánonként.
Egy nap Noor sírva jött haza: – Anya, Dóri anyukája azt mondta nekem, hogy Jutka néni rossz ember… De én nem hiszem el!
Összeszorult a szívem. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg veszélyes lehet valaki csak azért, mert egyszer hibázott? Vagy éppen azzal ártok Noor-nak a legtöbbet, ha elveszem tőle azt az embert, akiben megbízik?
Most itt ülök Noor ágya mellett és figyelem az alvó arcát. Vajon képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre bélyeget sütünk arra, aki egyszer rossz útra tévedt?
„Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli valaki a második esélyt? Vagy örökre féltenünk kell a gyerekeinket?”