„Vidd a gyereket, engem nem érdekel!” – Egy magyar család széthullása és újjászületése
– Vidd a gyereket, engem nem érdekel! Nem bírom tovább nézni. De cserébe adj pénzt! – csattant fel Zsuzsa hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A porcelán élesen koppant, a kisfiunk, Marci, összerezzent az ajtóban.
Ott álltam, bénultan, mintha valaki leforrázott volna. A feleségem, akit tizenhárom éve szerettem, most úgy beszélt a saját fiáról, mintha csak egy tárgy lenne.
– Zsuzsa, ezt nem gondolhatod komolyan! – suttogtam. – Marci a fiad! Hogy mondhatsz ilyet?
– Elegem van! – kiáltotta. – Nem bírom ezt az életet! Minden rám szakad: a munka, a háztartás, a gyerek hisztijei… Te meg csak dolgozol, vagy a gép előtt ülsz! Ha annyira akarod, vidd magaddal! Nekem pénz kell, nem egy újabb gond!
Marci sírni kezdett. Odarohantam hozzá, magamhoz öleltem. Zsuzsa hátat fordított nekünk, és dühösen kiviharzott a lakásból.
A csend szinte fojtogató volt. Csak Marci szipogása töltötte be a szobát. Akkor értettem meg igazán: valami végleg eltört köztünk.
A mi családunk története nem különleges – vagy talán mégis? Egy panelházban nőttem fel Zuglóban. Apám buszsofőr volt, anyám bolti eladó. Mindig azt mondták: „A család az első!” Én is ezt hittem. Zsuzsával az egyetemen ismerkedtünk meg. Ő volt az évfolyam legszebb lánya: hosszú barna haj, örökké mosolygó szemek. Én meg csak egy átlagos srác voltam, aki mindig próbált megfelelni mindenkinek.
Az első évek csodásak voltak. Összeköltöztünk egy albérletben Újpesten, aztán jött Marci. Azt hittem, innentől minden csak jobb lesz. De nem lett.
Zsuzsa egyre fáradtabb lett, én egyre többet dolgoztam. Az anyagiak miatt sosem volt elég pénzünk: lakáshitel, bölcsi, rezsi… Minden hónap végén számolgattuk a forintokat. Zsuzsa anyja folyton beleszólt mindenbe:
– Laci, te sosem vagy otthon! Zsuzsa mindent egyedül csinál! – mondta gyakran.
Én próbáltam segíteni: főztem hétvégén, vittem Marcit játszótérre. De mindig kevés volt.
A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Először csak halk szóváltások voltak esténként, amikor Marci már aludt. Aztán már előtte is kiabáltunk.
Egy este Zsuzsa anyja is ott volt nálunk.
– Ha nem tudod eltartani a családodat, akkor legalább ne akadályozd Zsuzsát! – vágta hozzám.
– Mama, elég volt! – szólt rá Zsuzsa is, de láttam rajta: igazából egyetért vele.
Aztán jött az a nap… Az a mondat…
Aznap este Marci hozzám bújt az ágyban.
– Apa, anya tényleg elmegy?
– Nem tudom, kisfiam… De én itt vagyok neked. Mindig itt leszek.
Másnap reggel Zsuzsa már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd kereslek. Addig gondoskodj róla!”
Hetekig próbáltam elérni telefonon. Nem vette fel. Az anyja sem mondott semmit.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást.
– Laci, minden rendben otthon? – kérdezte Gábor kollégám.
– Nem igazán… Zsuzsa elment…
– Húha… Segíthetek valamiben?
Csak megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani.
Marci közben egyre csendesebb lett. Az óvónő hívott be magához:
– Laci bácsi, Marci mostanában sokat sír napközben. Aggódunk érte…
Hazafelé menet Marci egyszer csak megszólalt:
– Apa, anya már nem szeret minket?
– Dehogynem… Csak most nehéz neki…
De magam sem hittem el.
Aztán egy este Zsuzsa felhívott.
– Laci… Szükségem van pénzre. Ha adsz pénzt, talán visszajövök… Vagy legalább elviszem Marcit néha.
– Ez most komoly? – kérdeztem döbbenten.
– Igen! Elegem van ebből az egészből!
– És Marci? Ő nem számít?
– Most csak magamra tudok gondolni!
Letettem a telefont. Dühös voltam rá – de magamra is. Hol rontottam el? Miért nem vettem észre időben?
Az anyósom másnap beállított hozzánk.
– Laci, te tetted tönkre ezt a családot! Ha több pénzed lenne, Zsuzsa nem menne el!
– Mama, kérem… Most Marci a legfontosabb!
– Majd én gondoskodom róla! – kiabálta, és ki akarta venni Marcit a kezemből.
Marci sírt. Én is majdnem sírtam.
Végül ügyvédhez fordultam. Hosszú hónapokig tartott a huzavona: gyermekelhelyezési per, ide-oda járkálás bíróságra. Zsuzsa egyszer sem jelent meg személyesen – csak az ügyvédje képviselte.
A bírónő rám nézett az utolsó tárgyaláson:
– László úr, ön vállalja egyedül is Marcit?
– Igen – mondtam remegő hangon –, mindennél jobban szeretem őt.
Így lettem „egyedülálló apa”. A szomszédok suttogtak mögöttem:
– Látod azt a Lacit? Egyedül neveli azt a kisfiút…
Volt, aki segített: Julika néni a szomszédból néha áthozott levest vagy süteményt. Mások csak néztek sajnálkozva.
A munkahelyemen szerencsére támogattak: Gábor néha elhozta Marcit az oviból, ha túlóráznom kellett.
De minden nap küzdelem volt: reggelente rohanás az óvodába, aztán munka, délután bevásárlás, főzés, mosás… Néha úgy éreztem, összeroppanok.
Egy este Marci odabújt hozzám:
– Apa… Szeretsz engem?
– Nagyon szeretlek!
– Akkor minden rendben lesz?
Nem tudtam válaszolni.
Zsuzsa idővel teljesen eltűnt az életünkből. Néha kaptunk tőle egy-egy sms-t: „Jól vagytok?” De sosem jött el Marcit meglátogatni.
Évek teltek el így. Marci iskolás lett. Okos fiú volt – de mindig ott bujkált benne valami szomorúság.
Egy nap hazafelé menet megálltunk a játszótéren. Egy anyuka odajött hozzám:
– Maga Laci? Marci apukája?
– Igen…
– Csodálom magát… Nem sok férfi vállalná ezt így egyedül.
Csak elmosolyodtam.
Otthon este Marci megkérdezte:
– Apa… Te haragszol anyára?
Hosszan hallgattam.
– Nem haragszom… Csak sajnálom őt…
Marci bólintott.
Most már tizenhat éves. Néha látom rajta: hiányzik neki az anyja. De már tudja: rám mindig számíthat.
Néha még mindig visszhangzik bennem Zsuzsa mondata: „Vidd a gyereket, engem nem érdekel!” Vajon tényleg ennyire könnyű lemondani valakiről? Vagy csak annyira nehéz szembenézni önmagunkkal?
Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? És vajon képesek vagyunk megbocsátani annak, aki mindent hátrahagyott?