Vérszerződés: Kétely és bizalom között – Egy anya vallomása

– Hogy mondhatsz ilyet, Máté? – remegő hangon néztem rá, miközben a konyhaasztalnál ültünk, s a kis Emese békésen szuszogott a bölcsőben. Az ablakon át beszűrődött a májusi eső illata, de én csak a szívem szorítását éreztem.

Máté nem nézett rám. Ujjai görcsösen markolták a kávéscsészét. – Anyám mondta… hogy… hogy talán nem is az én gyerekem. – A hangja elcsuklott.

– És te elhitted neki? – kérdeztem halkan, de minden szavam mögött ott lüktetett a kétségbeesés.

A csend szinte fojtogató volt. Marika néni, az anyóspokol legszebb példánya, mindig is nehezen fogadott be. Sosem voltam elég jó neki: nem főztem elég sósan, nem vasaltam elég simára Máté ingeit, és most… most már az anyaságomat is kétségbe vonta.

Aznap este nem aludtam. Emese sírására keltem fel, ringattam, miközben könnyeim hangtalanul hullottak az arcára. Vajon mit vétettem? Miért nem elég a szeretetem?

Másnap reggel Marika néni már ott volt. Kávét főzött magának, mintha mi sem történt volna. – Jó reggelt, Kati – mondta élesen. – Remélem, ma végre rendesen megfőzöd azt a levest.

Nem válaszoltam. Csak figyeltem, ahogy Máté csendben készülődik munkába. Egy pillanatra rám nézett, de tekintetében már ott volt a kétely árnyéka.

A napok teltek. A falak között egyre nőtt a feszültség. Máté egyre később járt haza, Marika néni pedig minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon. Egy este, amikor Emese már aludt, leültem Máté mellé.

– Szeretném, ha beszélnénk – kezdtem halkan.

– Miről? – kérdezte fáradtan.

– Arról, hogy mi történik velünk. Hogy miért hiszel inkább anyádnak, mint nekem? – A hangom remegett.

– Nem tudom… csak… annyira hasonlít rád… és mégis… Anyám azt mondja, az orra inkább olyan, mint a szomszéd Gáboré…

Felnevettem – keserűen. – Ez most komoly? Egy orr miatt gondolod azt, hogy megcsaltalak?

Máté csak vállat vont. Láttam rajta: elveszett. Nem tudott dönteni köztünk.

A következő héten Marika néni előállt egy ötlettel: – Csináltassatok DNS-tesztet! Akkor legalább kiderül az igazság.

A szívem összeszorult. Megalázónak éreztem. De Máté rám nézett: – Talán ez lenne a legjobb…

Beleegyeztem. Nem magam miatt – Emese miatt. Hogy egyszer majd elmondhassam neki: mindent megtettem érte.

A várakozás hetei alatt minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Marika néni diadalittasan járkált fel-alá a lakásban, mintha máris győzött volna. Én pedig minden este sírtam csendben.

Egyik délután Emesével sétáltam a parkban. Egy idős néni megszólított:

– Milyen szép kislány! Pont olyan szeme van, mint magának.

Elmosolyodtam – végre valaki észrevette a hasonlóságot.

A teszt eredménye végül megérkezett. Máté hozta haza, kezében remegett a boríték.

– Kati… – suttogta. – Sajnálom…

Kibontotta. Olvasta. Aztán rám nézett könnyes szemmel: – Bocsáss meg… buta voltam… Emese az én lányom.

Nem szóltam semmit. Csak átöleltem Emesét, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

Marika néni napokig nem jött át. Amikor végül mégis megjelent, csak ennyit mondott:

– Hát… örülök neki.

De soha nem kért bocsánatot.

Azóta eltelt két év. Mátéval újra próbáljuk felépíteni a bizalmat – de valami örökre megváltozott bennem. Már nem hiszek feltétlenül abban, hogy a család mindig biztonságot jelent.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él át hasonlót? Hányan sírnak éjszakánként egy szó vagy egy gyanú miatt? És vajon lehet-e teljesen megbocsátani annak, aki egyszer már elárult minket?