Vendég a Saját Életemben – Egy Magyar Nő Vallomása

– Te csak vendég vagy itt, Anna – mondta Máté hidegen, miközben anyja, Ilona néni, újabb adag levest mert a tányérjába. A kanalam megállt a levegőben. A családi ebédlőben csend lett, csak az óra kattogott a falon. A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy három év után is idegen vagyok ebben a házban?

Mátéval az egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten Budapesten tanultunk. Ő mérnöknek készült, én magyar szakra jártam. Az első évben minden olyan egyszerűnek tűnt: hosszú séták a Margitszigeten, közös álmodozás egy saját lakásról, ahol végre nem kell alkalmazkodni senkihez. De amikor Máté lediplomázott, nem akart albérletbe költözni velem. „Anyáék házában van hely bőven, ráadásul ott mindig van meleg étel és tiszta ruha” – mondta nevetve.

Az első hónapokban próbáltam beilleszkedni. Ilona néni kedves volt, de minden mozdulatomat figyelte. Ha elmosogattam, újra elöblítette utánam a poharakat. Ha főzni próbáltam, finoman félretolt: „Majd én megcsinálom, Anna, te csak pihenj!” Eleinte hálás voltam, de hamar rájöttem: itt sosem leszek otthon.

Egyik este Mátéval vitatkoztunk a nappaliban. – Szeretnék saját lakást – mondtam halkan. – Nem akarok örökké vendég lenni.

– Miért nem jó neked itt? – kérdezte értetlenül. – Anyám mindent megad nekünk.

– Neked igen – válaszoltam keserűen. – De én nem vagyok része ennek a családnak.

A következő hetekben egyre többet dolgoztam, csak hogy minél kevesebbet legyek otthon. A munkahelyemen legalább önmagam lehettem. Kolléganőm, Zsuzsa gyakran mondta: „Anna, ne hagyd magad! Egy nőnek is jár saját tér.” De Máté nem értette ezt. Szerinte túl érzékeny vagyok.

Karácsonykor mindenki nálunk gyűlt össze. A fa alatt ültem, és figyeltem, ahogy Máté és az anyja együtt díszítenek. A nagynénik hangosan nevetgéltek, én pedig úgy éreztem magam, mint egy bútordarab. Amikor szóltam volna valamit, Ilona néni félbeszakított: „Anna, hozzál még be egy tálca süteményt!” Mintha csak cseléd lennék.

Egy este Máté későn jött haza. – Sokat gondolkodtam – kezdtem óvatosan. – Nem érzem jól magam itt. Szeretnék saját otthont.

– Már megint ez? – legyintett. – Miért nem tudsz alkalmazkodni? Más nők örülnének ennek a helyzetnek.

– De én nem vagyok más nő! – tört ki belőlem a sírás.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Ilona néni kopogott be hozzám: – Anna, tudom, hogy nehéz lehet neked itt. De ez az én házam. Itt minden úgy van jól, ahogy én megszoktam.

A szavai fájtak, de igazak voltak. Ez az ő világa volt, nem az enyém.

Egy hónappal később összepakoltam néhány ruhámat és elköltöztem Zsuzsához ideiglenesen. Máté nem értette: – Miért hagysz el? Hiszen mindened megvolt!

– Csak egy dolgot nem kaptam meg: önmagamat – válaszoltam csendesen.

Azóta eltelt két év. Albérletben lakom Zuglóban, van egy kis kertem és egy macskám. Néha még mindig eszembe jut Máté és az a ház. Vajon hibáztam? Lehet boldog az ember ott, ahol sosem lehet igazán otthon?

Ti mit gondoltok? Megéri feladni önmagunkat egy kapcsolatért? Vagy inkább merjünk kilépni és keresni a saját helyünket a világban?