Végrendelet Lejlának: Amikor a vér nem mindig víz

– Hogy tehetted ezt velem, anya? – Gábor hangja remegett a dühtől, ahogy az asztalra csapta a végrendelet másolatát. A nappaliban ültem, a régi, kopott fotelban, és éreztem, ahogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Nem érted, fiam… – kezdtem halkan, de Gábor közbevágott.

– Nem! Nem értem! Hogy lehet, hogy az unokádnak adod a lakást? Nekem semmit? Én voltam melletted, amikor apa meghalt! Én vittelek orvoshoz! – kiabálta, miközben Lejla csendben állt az ajtóban, könnyes szemmel.

Lejla… Az én drága Lejlám. Az egyetlen ember ebben a családban, aki mindig meghallgatott. Aki sosem ítélkezett. Amikor Gábor elköltözött tőlünk, még csak tizenkét éves volt. Az anyja, Ágnes, mindent megtett, hogy ellenem fordítsa. Gábor felnőttként is mindig csak akkor keresett, ha pénzre volt szüksége vagy valami baja volt. De Lejla… ő más volt.

Emlékszem arra a napra, amikor Lejla először jött hozzám egyedül. Tizenhat éves volt. Az apja épp megint elutazott valami üzleti útra, az anyja pedig egész nap dolgozott. Lejla csendben ült le mellém a konyhában.

– Mama… – suttogta. – Szerinted rossz ember vagyok?

A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Megöleltem őt.

– Soha ne gondolj ilyet magadról! Te vagy a legjobb dolog ebben a családban.

Most, évtizedekkel később, ott állt előttem az unokám és a fiam. Egyikük szemében harag, másikukban félelem és szégyen.

– Anya… – Gábor hangja most halkabb lett. – Miért? Mit tettem rosszul?

Felálltam a fotelből. A lábaim remegtek.

– Nem arról van szó, hogy te rossz lennél. De Lejla volt az egyetlen, aki sosem hagyott magamra. Amikor beteg voltam, ő főzött rám. Amikor elesettnek éreztem magam, ő tartotta bennem a lelket. Te mindig csak akkor jöttél, ha bajban voltál vagy pénz kellett.

Gábor arca eltorzult.

– Tehát ezért? Mert nem hízelegtem neked eleget? Ezért veszed el tőlem azt, ami járna?

Lejla ekkor megszólalt.

– Apa… nem akarom elvenni tőled semmidet. Ha akarod, megosztjuk…

Gábor ránézett Lejlára. A tekintete kemény volt.

– Nem kell a szánalmatok! – mondta, majd kiviharzott a lakásból.

A csend nehéz volt és fojtogató. Lejla odajött hozzám és megfogta a kezem.

– Mama… biztos vagy benne?

Bólintottam.

– Igen. Tudom, hogy helyesen cselekszem. Nem az számít, ki milyen vérből való. Hanem az, hogy ki hogyan bánik velem. A család nem csak vérségi kötelék.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg igazságos voltam? Vajon Gábornak tényleg csak akkor kellettem, amikor szüksége volt rám? Vagy csak én láttam így? Talán én is hibáztam… Talán túl sokat vártam el tőle.

Másnap reggel Gábor visszajött. Fáradtnak tűnt.

– Anya… beszélhetünk?

Leültünk egymással szemben. Sokáig hallgattunk.

– Tudod… – kezdte végül –, lehet, hogy igazad van. Talán tényleg nem voltam jó fiú. De azt hittem… azt hittem, legalább az örökség jár nekem.

Sóhajtottam.

– Nem az örökség számít, Gábor. Hanem az emlékek. Az együtt töltött idő. Az odafigyelés.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Sajnálom…

Megöleltem őt. Talán most először éreztem azt, hogy tényleg közel kerültünk egymáshoz.

Azóta eltelt néhány hét. A családunk még mindig törékeny, de talán most először van esély arra, hogy újra egymásra találjunk. Lejla gyakran átjön hozzám főzni vagy csak beszélgetni. Gábor is többször felhív.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom után?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy életnyi csalódást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”