Végrendelet a születésnapi torta mellett – Egy családi ünnep, ami mindent megváltoztatott

– Most már tényleg írnod kellene egy végrendeletet, hogy ha veled történik valami, ne a férjedé legyen a ház! – csattant fel anyám, miközben a tortát szeleteltem a nappaliban. A gyertyák még alig hunytak ki, a lányom, Lilla, boldogan tapsolt, de a levegőben már ott vibrált a feszültség. A család többi tagja – apám, a bátyám, Zsolt és persze a férjem, Gábor – mind rám néztek. Egy pillanatra megállt a kezem a tortalapát felett.

– Anya, most tényleg? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Ez Lilla napja. Nem lehetne inkább ünnepelni?

Anyám azonban nem hagyta annyiban. – Tudod jól, hogy csak jót akarok neked! Manapság sosem lehet tudni. Nézd meg, mi történt Marikával is! Elvitte a férje mindenét, aztán ott maradtak az unokák semmivel.

Gábor arca elvörösödött. – Éva néni, én soha nem tennék ilyet! – mondta dacosan.

– Persze, most ezt mondod – vágott vissza anyám. – De ki tudja, mit hoz az élet? Egy végrendelet nem árt senkinek.

A bátyám zavartan köhintett. – Talán tényleg érdemes lenne elgondolkodni rajta. Nem mintha bármi baj lenne köztetek, de…

A szavak úgy hullottak rám, mint a hideg eső. Az asztal körül mindenki feszengve ült. Lilla közben újra gyertyát akart gyújtani, de én csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ennyire nem bíznak Gáborban? Vagy bennem?

Az este hátralévő részében minden mozdulat kínossá vált. Gábor csendben pakolta el a tányérokat, anyám pedig suttogva magyarázta apámnak, hogy ő csak előrelátó. Én pedig ott ültem a konyhaasztalnál, és próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdődött ez az egész bizalmatlanság.

Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „Soha ne hagyd, hogy bárki kihasználjon!” Apám csendes volt, mindent eltűrt, anyám viszont mindig harcolt – értem is, magáért is. Amikor Gáborral összeköltöztünk egy kis zuglói lakásban, anyám már akkor is aggódott: „Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha elvesz mindent?”

De Gábor nem ilyen volt. Sosem kért semmit tőlem, együtt építettük fel az életünket. A házat is közösen vettük fel hitelre, minden fillért együtt számoltunk ki. Mégis, anyám szemében ő mindig egy idegen maradt.

Aznap este Gábor mellém ült az ágy szélén.

– Sajnálom, hogy ilyen lett Lilla születésnapja – mondta halkan.

– Nem a te hibád – válaszoltam. – Anyám mindig aggódik.

– De miért gondolja azt, hogy én bántanálak? Hogy elvenném tőletek a házat?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és éreztem, ahogy egyre nő bennem a harag és a szomorúság.

Másnap reggel anyám felhívott.

– Ne haragudj rám! Tudod jól, hogy csak jót akarok neked – mondta bűnbánó hangon.

– De anya, miért pont most? Miért kellett ezt Lilla előtt? Gábor előtt?

– Mert félek! Félek attól, hogy egyszer úgy jársz, mint én. Hogy mindenedet elveszítheted egy rossz döntés miatt.

Ekkor értettem meg: anyám saját múltjától félti az én jövőmet. Apám egyszer majdnem mindent elveszített egy rossz üzlet miatt. Anyám azóta sem tud bízni senkiben igazán.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Mit szólnál hozzá… ha tényleg írnánk egy végrendeletet? Nem azért, mert nem bízom benned. Hanem mert anyámnak ez adna nyugalmat.

Gábor először csak nézett rám.

– Ha neked ez fontos… de remélem tudod: én nem akarok semmit tőled vagy Lillától. Csak veletek akarok lenni.

Megszorítottam a kezét.

– Tudom. És ezért szeretlek.

Végül elmentünk egy ügyvédhez. Megírtuk a végrendeletet: ha velem történik valami, Lilla örökli a házat. Gábor is aláírta gondolkodás nélkül.

Anyám megkönnyebbült. De én valahol mélyen mégis szomorú voltam. Vajon tényleg így kell élnünk? Mindig félve attól, hogy valaki elárulhat minket?

Azóta is gyakran eszembe jut az a nap. Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben mindig ott motoszkál bennünk a félelem? Vagy csak mi magyarok vagyunk ennyire óvatosak és bizalmatlanok egymással? Ti mit gondoltok erről?