Váratlan vendég: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – csattant fel Eszter, miközben a konyhaasztalnál állt, összefont karokkal. A bátyám csak állt az ajtóban, kezében egy kopott sporttáskával, és zavartan nézett rám. Én pedig ott ültem a reggeli kávém fölött, és próbáltam felfogni, hogy a szombat reggelünk egy pillanat alatt darabokra hullott.

Gábor sosem volt az a típus, aki előre szólna. Mindig is hirtelen döntött, és most is csak annyit mondott: – Szükségem van egy kis időre nálatok. – A hangja remegett, de próbált keménynek tűnni. Eszter pillantása villámokat szórt felém. Tudtam, hogy nem örül neki. Az utóbbi időben amúgy is feszült volt köztünk minden.

– Maradhatok? – kérdezte Gábor halkan.

Sóhajtottam. – Persze, Gábor. Gyere be. – De már akkor éreztem, hogy ezzel valami elindult, amit nem tudok majd megállítani.

A nap lassan telt. Gábor leült a kanapéra, és némán bámulta a tévét. Eszter a hálószobába vonult, és becsapta maga mögött az ajtót. A gyerekek – Bence és Lili – kíváncsian lesték a bátyámat, de érezték a feszültséget.

Ebédnél próbáltam oldani a hangulatot. – Na, mesélj, mi történt veled mostanában? – kérdeztem Gábort.

– Semmi különös – vonta meg a vállát. – Csak… összevesztem Zsuzsával. Kidobott otthonról.

Eszter letette a villát. – Mindig ugyanaz a történet. Megint te vagy az áldozat?

Gábor arca elvörösödött. – Nem értesz semmit, Eszter! Te sosem értetted meg a mi családunkat!

A levegő megfagyott. Éreztem, hogy mindjárt robban valami. Próbáltam közbelépni: – Elég legyen! Nem ezért vagyunk itt.

De már késő volt. Eszter felállt az asztaltól. – Én ezt nem bírom tovább! Mindig csak a te problémáid! Mi van velünk? Mikor törődsz végre velünk is? – A hangja remegett.

Gábor felpattant. – Ha nem kellek itt, elmegyek!

– Maradj! – szóltam rá túl hangosan. A gyerekek ijedten néztek rám.

Az este csendben telt. Gábor a vendégszobában húzta meg magát, Eszter pedig a gyerekekkel aludt el. Én a nappaliban ültem, és bámultam a sötét ablakot.

Másnap reggel Gábor már korán fent volt. A konyhában találtam rá, ahogy kávét főzött.

– Sajnálom a tegnapit – mondta halkan.

– Mindketten feszültek vagyunk – válaszoltam. – De tudod jól, hogy Eszternek igaza van. Az utóbbi időben csak magaddal foglalkozol.

Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom… Csak… félek egyedül lenni.

Megszorítottam a vállát. – Nem vagy egyedül. De nekem is van családom. Nekünk is vannak gondjaink.

Aznap délután Eszterrel próbáltam beszélni.

– Szeretném, ha megértenéd… Gábor mindig is nehéz eset volt. De ő az egyetlen testvérem.

Eszter szeme könnyes lett. – És én? Én hova tartozom ebben az egészben? Mindig csak ő számít?

– Nem! Te vagy az otthonom! Csak… néha úgy érzem, két tűz között vagyok.

– Akkor válassz végre! – suttogta Eszter.

Az este újabb veszekedést hozott. Gábor elment sétálni, én pedig Eszterrel vitatkoztam a nappaliban.

– Miért nem tudod egyszerűen elküldeni őt? Miért kell mindig mindent megmentened?

– Mert ha én sem segítek neki, ki fog?

– És ha közben elveszítesz engem?

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon.

Vasárnap reggel Gábor összepakolt. Csendben ölelt meg.

– Köszönöm… mindenért.

– Vigyázz magadra! – mondtam neki rekedten.

Miután elment, Eszter némán ült le mellém.

– Most boldog vagy? Megérte?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennünk.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó testvér és jó férj? Vissza lehet-e hozni azt a bizalmat és békét, ami valaha természetes volt köztünk? Ti mit tennétek a helyemben?