Váratlan vendég: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Mit keresel itt, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben az ajtóban álltam, pizsamában, kócos hajjal, a kávémat szorongatva. A bátyám arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Nem láttam őt három éve. Azóta, hogy apánk temetésén összevesztünk, mintha megszűnt volna létezni számomra.

– Csak beszélni szeretnék veled, Zsuzsa – mondta rekedten. A hangjában volt valami könyörgő, amitől összeszorult a gyomrom. Mögöttem a férjem, András jelent meg az előszobában.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben végigmérte Gábort. Azonnal éreztem a feszültséget a levegőben. András sosem kedvelte a bátyámat. Szerinte Gábor csak bajt hoz ránk.

– Gábor marad egy kicsit – mondtam halkan. – Kávét kérsz?

A nappaliban ülve kínosan csendben telt az idő. Gábor a kezét tördelte, András pedig látványosan lapozgatta az újságot, de egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét.

– Miért most jöttél? – törtem meg végül a csendet.

– Mert nincs már senkim rajtad kívül – felelte Gábor. – Elváltam. Elvitték a lakást is. És…

A hangja elcsuklott. Hirtelen minden haragom elpárolgott, helyét valami furcsa szánalom vette át. De András nem így érzett.

– Zsuzsa, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte, és már húzott is ki a konyhába.

– Nem gondolod, hogy elég bajunk van nélküle is? – suttogta dühösen. – A gyerekek egész héten betegek voltak, te is fáradt vagy… Most még ő is idejön?

– Ő a testvérem – feleltem halkan. – Nem hagyhatom az utcán.

András csak legyintett és visszament a nappaliba. Éreztem, hogy ez most nem csak Gáborról szól. Az elmúlt hónapokban egyre többet veszekedtünk Andrással: pénz miatt, a gyerekek miatt, minden miatt. Most pedig itt van Gábor is, mint egy utolsó csepp.

Aznap este Gábor nálunk aludt. A vacsora alatt kínos csend uralkodott. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot, de ők is érezték, hogy valami nincs rendben.

Éjjel nem tudtam aludni. A nappaliból halk beszélgetés szűrődött be. Kiosontam, és láttam: András és Gábor egymás mellett ülnek.

– Tudod, sosem akartam rosszat Zsuzsának – mondta Gábor halkan.

– De mindig csak bajt hozol rá – felelte András.

– Nem vagyok tökéletes testvér… De most tényleg segítségre van szükségem.

A szívem összeszorult. Mindig is azt hittem, hogy ha egyszer Gábor visszatér az életembe, minden könnyebb lesz. De most csak még nehezebb lett minden.

Másnap reggel András korán elment dolgozni. Gábor némán ült az asztalnál.

– Sajnálom, hogy így alakult minden – mondta végül. – Tudom, hogy hibáztam… De te vagy az egyetlen családom.

Nem tudtam mit mondani. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: ahogy együtt bicikliztünk a Duna-parton, ahogy együtt sírtunk anya halála után… És aztán apánk temetése, amikor mindent kimondtunk egymásnak, amit sosem kellett volna.

– Maradhatok még pár napot? – kérdezte halkan.

Bólintottam. De tudtam: ezzel újabb lavinát indítottam el.

A következő napokban minden feszültebb lett otthon. András egyre később jött haza, alig szólt hozzám. A gyerekek kérdezgették: „Miért szomorú apa? Miért alszik nagybácsi nálunk?”

Egy este András végül kitört:

– Meddig marad még itt? Ez már nem vendéglő! Nekem is van határom!

– Ő a testvérem! Nem hagyhatom magára! – kiabáltam vissza.

– És én? Én már nem számítok?

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: úgy érzi, háttérbe szorult. Hirtelen rájöttem: annyira próbáltam megmenteni Gábort, hogy közben elveszítettem Andrást.

Aznap éjjel Gábor összepakolt és csendben elment. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Köszönöm mindent. Sajnálom.”

Most itt ülök egyedül a konyhában. A ház csendesebb, mint valaha. András még mindig haragszik rám; nem tudom, hogyan kérjek tőle bocsánatot. Vajon lehet-e újra bizalom és béke ebben a családban? Vagy örökre elveszett valami köztünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi fájdalom után?