Váratlan vendég: Amikor az após mindent megváltoztat

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Zsófi! – kiáltottam, miközben az előszobában álltam, és néztem, ahogy az apósom, Lajos bácsi, a bőröndjét húzza be a lakásunkba. A cipője sarka hangosan koppant a parkettán, mintha minden lépése egy újabb szöget verne a házasságom koporsójába.

Zsófi csak lesütötte a szemét. – Nincs más választásom, Gábor. Apa nem tud egyedül maradni, amióta anyu meghalt. És te is tudod, hogy nincs pénzünk külön lakásra neki.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Lajos bácsi leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, és úgy viselkedett, mintha mindig is itt lakott volna. A fürdőszobában a borotvája ott állt az enyém mellett, a konyhában a kedvenc bögréje foglalta el az én helyemet. Minden nap egyre inkább úgy éreztem, hogy kiszorulok a saját életemből.

– Gábor, kérlek, próbáld megérteni – mondta Zsófi egyik este, miközben halkan sírt a hálószobában. – Ő az apám. Nem hagyhatom magára.

– És én? Én ki vagyok ebben a házban? – kérdeztem dühösen. – Csak egy bérlő? Egy idegen?

Aztán jöttek a hétköznapi apróságok: Lajos bácsi minden reggel hatkor felkeltette az egész lakást a rádiójával. A fürdőszobában mindig vizes volt a padló, mert szerinte „így szokás”. A vacsoránál mindenbe beleszólt: „Gábor, te ezt így szoktad enni? Nálunk otthon ez nem így ment!” Egyre inkább úgy éreztem, hogy nemcsak az otthonomat vesztem el, hanem Zsófit is.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, Lajos bácsi már ott ült a konyhában Zsófival. Valamiről suttogtak. Amikor beléptem, hirtelen elhallgattak.

– Mi történt? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmi – mondta Zsófi gyorsan, de láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallottam, ahogy Lajos bácsi halkan beszélget Zsófival a nappaliban. „Nem érti meg, hogy most neked rám van szükséged?” – hallottam az apóst. „Gábor jó ember, de most neked család kell.” Zsófi csak hümmögött.

Másnap reggel Zsófi fáradtan nézett rám. – Gábor, beszélnünk kell. Apa maradni fog. Nem tudom, meddig. De szeretném, ha elfogadnád.

– És én? Én meddig bírom ezt? – kérdeztem halkan.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kollégáim kérdezgették, mi bajom van. De mit mondhattam volna? Hogy az apósom lassan kiszorít az életemből?

Egyik este végül robbantam.

– Elég volt! – kiabáltam Zsófival. – Nem bírom tovább! Ez már nem az én otthonom! Nem vagyok hajlandó minden nap alkalmazkodni!

Lajos bácsi felállt a kanapéról.

– Fiam, én nem akartam bajt okozni. De Zsófi az én lányom. Ha választani kell…

– Nem kell választani! – sírt fel Zsófi. – Miért kell mindig mindent tönkretenni?

Aznap este külön aludtunk. Másnap reggel Lajos bácsi csendben összepakolt pár dolgot.

– Elmegyek pár napra Pestre egy régi baráthoz – mondta halkan. – Gondoljátok át, mit akartok.

A csend nyomasztó volt utána. Zsófi csak ült az ágy szélén és sírt.

– Sajnálom, Gábor – mondta végül. – Csak azt akartam, hogy mindenki boldog legyen.

– De mi van velünk? Mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

Napokig csak kerülgettük egymást. A lakás üres volt Lajos bácsi nélkül, de valahogy mégsem lett könnyebb.

Egy este Zsófi odajött hozzám.

– Szeretlek, Gábor. De apa mindig is fontos lesz nekem. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel.

– És ha nem megy? Ha egyszerűen nem tudom elfogadni?

– Akkor… talán tényleg el kell engednünk egymást.

A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: nem Lajos bácsi volt az igazi probléma. Hanem az, hogy sosem beszéltük meg igazán, mit jelent számunkra a család.

Pár nap múlva Lajos bácsi visszajött. Most már másként néztem rá: egy magányos öregembert láttam, aki csak szeretetre vágyik. De vajon képes vagyok-e félretenni a saját sérelmeimet?

Most itt ülök a nappaliban, nézem Zsófit és Lajos bácsit együtt nevetni valamin a tévében. Vajon tényleg lehet egyszerre férjnek és fiúnak lenni ebben a házban? Vagy valamit mindenképp elveszítünk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?”