„Vagy eladjuk a szülői házat, vagy többé nem vagyunk család” – Egy testvérháború története

– Vagy eladjuk a szülői házat, vagy többé nem vagyunk család – mondta Anna, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék. A kulcs még a kezemben volt, a kabátom ujjában éreztem a hideget, de a szavai forrók voltak, mint egy pofon. Negyven év közös múltat sűrített bele ebbe az egyetlen mondatba: vasárnapi húslevesek illatát, gyerekkori vihartól reszkető éjszakákat, anyánk nevetését és apánk csendes dühét.

– Anna, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Ez nem csak egy ház. Ez az otthonunk. Itt nőttünk fel.

– Neked talán igen – vágott vissza. – Nekem csak egy teher. Nem bírom tovább. Én el akarom adni, és kész.

A nappali sarkában ott állt a régi zongora, amin anyánk játszott esténként. A falon még mindig ott lógtak a gyerekkori rajzaink, amiket sosem mertünk kidobni. Anna tekintete azonban kemény maradt.

– Miért most? – kérdeztem. – Miért pont most hozod ezt fel?

– Mert elegem van abból, hogy mindenki rám vár – csattant fel. – Te mindig halogatsz mindent. Én meg itt ragadtam ebben a városban, ebben a házban, miközben te Pesten éled az életed. Neked mindegy, mi lesz vele. Nekem nem.

A szavai fájtak. Tudtam, hogy igaza van: én tényleg elmenekültem Budapestre, amikor csak lehetett. Anna maradt itt, gondozta anyánkat az utolsó hónapokban, intézte az örökséget, vitte a temetést. Én csak jöttem-mentem, mint egy vendég.

– Sajnálom… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Nem kell sajnálni semmit! Csak dönts végre! Eladjuk vagy sem?

A csend fojtogató volt. Az ablakon túl már sötétedett, a kertben a diófa árnyéka hosszúra nyúlt. Eszembe jutottak azok az esték, amikor apánk kint ült a verandán és pipázott, mi pedig Annával bújócskáztunk a bokrok között.

– És ha nem akarom eladni? – kérdeztem végül.

Anna vállat vont.

– Akkor keresek egy ügyvédet, és kifizettetlek. De utána ne keress többet.

A szívem összeszorult. Hogy lehet ilyen könnyen eldobni mindent? Hogy lehet egy ház miatt vége egy családnak?

Aznap este nem aludtam otthon. Kocsiba ültem és céltalanul vezettem a városban. A rádióban valami régi magyar sláger szólt, de csak félig hallottam. Az emlékek kavarogtak bennem: anyánk keze a homlokomon láz idején; Anna nevetése karácsonykor; apánk haragja, amikor összetörtük a nappali ablakát focizás közben.

Másnap reggel visszamentem a házhoz. Anna már ott volt, dobozokba pakolta anyánk ruháit.

– Segítsek? – kérdeztem bizonytalanul.

– Minek? Úgyis mindent kidobunk – felelte ridegen.

Leültem az ágy szélére és néztem őt. Olyan idegennek tűnt hirtelen. Vajon mikor lett ilyen köztünk? Mikor lettünk ellenségek?

– Emlékszel arra a nyárra, amikor együtt festettük ki a kerítést? – próbáltam oldani a feszültséget.

Anna megállt egy pillanatra.

– Emlékszem – mondta halkan. – Akkor még hittük, hogy minden rendbe jön majd egyszer.

– Most is rendbe jöhetne… ha akarnánk – mondtam reménykedve.

Anna rám nézett, de csak szomorúság volt a szemében.

– Nem tudok már hinni ebben. Túl sok minden történt.

A következő hetekben ügyvédekhez jártunk, értékbecslőt hívtunk, hirdetést adtunk fel. Minden lépés fájt. Minden aláírt papír egy újabb szög volt a közös múltunk koporsójába.

Az utolsó napon együtt álltunk az üres nappaliban. A falak visszhangozták lépteinket.

– Sajnálom – mondta Anna végül. – Nem akartam ezt így…

– Én sem – feleltem könnyes szemmel.

Kiléptünk az ajtón, becsuktuk magunk mögött negyven év emlékét.

Most itt ülök egy budapesti albérletben és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte? Egy ház többet érhet annál, amit együtt átéltünk? Vagy csak mi hagytuk, hogy így legyen?