Üres Hűtő, Teli Szív: Egy Magyar Anya Vallomása a Reményről és a Félelemről

– Bence, már megint üres a hűtő! – kiáltottam be a szobába, miközben remegő kézzel csuktam vissza az ajtót. A hideg levegő helyett csak a hiány szaga csapott meg. Bence nem válaszolt, csak tovább bámulta a laptopját, mintha abban keresné azt a jövőt, amit én sosem tudtam neki megadni.

A nevem Kovács Julianna, de mindenki csak Julinak hív. Egy panelház harmadik emeletén élek Zuglóban, ahol minden falnak füle van, és minden szomszéd tudja, ha valaki sír vagy veszekszik. Az én lakásomban mindkettőből kijutott bőven az elmúlt években.

Bence tizenkilenc éves, de még mindig nem találja a helyét. Az apja, Laci, már rég elhagyott minket – egy másik nő, egy másik élet. Azóta csak ketten vagyunk. Néha úgy érzem, mintha Bence is elhagyna nap mint nap: bezárkózik a szobájába, nem beszél velem, csak néha jön ki enni vagy vizet tölteni magának. Azt mondják, ez normális ebben a korban. De mi van, ha nálunk nem az?

A munkahelyemen, egy zuglói kisboltban, mindenki tudja, hogy egyedül nevelem a fiamat. Sokan sajnálnak, mások csak lesajnálóan néznek rám, amikor a kasszánál próbálom kiszámolni, mire futja majd hó végéig. A főnököm, Sándor néha megkérdezi: – Juli, hogy bírod ezt? – Csak mosolygok rá: – Megszokás kérdése.

De valójában minden nap egy újabb harc. A csekkek halmozódnak az asztalon. A villanyóra már kétszer lekapcsolták idén. Bence pedig csak ül és vár. Mire? Hogy valaki megoldja helyette az életét?

Egyik este, amikor már azt hittem, elaludt, hallottam, hogy sír. Halkan, de mégis hallhatóan. Beléptem hozzá.

– Mi baj van, kisfiam? – kérdeztem óvatosan.

– Semmi – felelte dacosan, de a hangja megremegett.

Leültem mellé az ágyra. – Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.

– Minek? Úgysem tudsz segíteni – suttogta.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hányszor éreztem már én is ugyanezt? Hogy senki sem tud segíteni rajtam? Hogy csak sodródunk az árral?

Másnap reggel Bence eltűnt otthonról. Az asztalon egy cetli: „Ne keress.”

A világom összeomlott. Rohantam végig a lakótelepen, kérdeztem a szomszédokat: – Nem látták Bencét? – De mindenki csak sajnálkozva rázta a fejét.

Felhívtam Lacit is. – Nem tudom hol van – mondta fásultan. – Talán ideje lenne elengedned.

Elengedni? Egy anyának sosem lehet elengedni a gyermekét! Egész nap jártam az utcákat, végül este tízkor csörgött a telefonom. Bence volt az.

– Anya… hazajövök – mondta halkan.

Amikor belépett az ajtón, átöleltem. Sírtunk mindketten.

– Sajnálom – mondta végül. – Csak… nem bírom már ezt az egészet. Mindenki azt várja tőlem, hogy sikeres legyek, de fogalmam sincs hogyan kellene elkezdeni.

– Nem kell tökéletesnek lenned – suttogtam. – Elég, ha próbálkozol.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha együtt főzünk valamit abból a kevésből, ami van otthon. Néha csak csendben ülünk egymás mellett és nézzük az ablakon túl az esőt.

A hűtő még mindig gyakran üres. De a szívem tele van reménnyel és félelemmel egyszerre. Vajon elég vagyok-e ahhoz, hogy Bencének jobb élete legyen? Vajon meddig lehet bírni ezt a harcot?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a pont, ahol egy anya feladja vagy tovább küzd?