Újrakezdés: Hogyan találtunk harmóniára, miután elköltöztünk anyósomtól

– Már megint nem jól csináltad, Zsófi! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi húslevest kavargattam. A hangja éles volt, mint egy penge, és minden alkalommal, amikor megszólalt, úgy éreztem, egy kicsit még jobban összemegy bennem a világ. Gábor, a férjem, csak némán ült az asztalnál, és a telefonját nyomkodta. A konyha ablakán beszűrődő napfény sem tudta eloszlatni azt a fojtogató feszültséget, ami már hónapok óta ott lógott közöttünk.

– Ilona néni, próbáltam úgy csinálni, ahogy tegnap mutatta – próbáltam védekezni halkan, de tudtam, hogy felesleges. Mindig mindent jobban tudott nálam. Sosem voltam elég jó neki: se a főzésben, se a takarításban, se abban, ahogy Gáborról gondoskodtam.

– Az én fiamnak rendes asszony kell! – mondta újra és újra, mintha csak ezt az egy mondatot tanulta volna meg egész életében.

Aznap este Gáborral csendben feküdtünk le. A plafont bámultam, miközben hallgattam az anyósom lépteit a folyosón. – Meddig bírjuk ezt még? – suttogtam Gábornak.

– Nem tudom – felelte halkan. – De valamit tenni kell.

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan öltöztetem a kislányunkat, Emesét, mit főzök vacsorára, sőt még abba is, mikor megyünk aludni. Egy este Emese sírva jött be hozzánk: – Mama megint rám szólt, hogy ne játsszak a nappaliban…

A szívem összeszorult. Nem akartam, hogy a lányom is ebben nőjön fel. Egy este Gábor végre kimondta:

– Zsófi, költözzünk el. Találjunk egy kis albérletet. Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz.

A döntés nehéz volt. Anyósom persze nem fogadta jól:

– Hát ezt érdemlem? Hogy elhagyjatok? Ki fog rám vigyázni? – zokogott. Próbált bűntudatot kelteni bennünk. Gábor is vívódott: – Anyám egyedül marad…

De végül győzött a józan ész. Egy kis kétszobás lakást találtunk Zuglóban. Az első éjszaka ott alig aludtam: minden új volt és ijesztő. De amikor reggel Emese odabújt hozzám: – Anya, itt olyan jó csend van! – rájöttem, hogy jól döntöttünk.

Az első hetekben furcsa volt minden. Nem szólt bele senki abba, mit főzök vagy hogyan mosok. Gáborral újra beszélgetni kezdtünk esténként. Néha csak ültünk a kanapén egy bögre teával és hallgattuk a csendet. Emese is felszabadultabb lett: rajzolt, énekelt, nevetett.

Persze nem volt minden tökéletes. Az anyósom gyakran hívogatott:

– Mikor jöttök már haza? Egyedül vagyok…

Bűntudatom volt. Próbáltam segíteni neki: bevásároltam neki hetente egyszer, Gábor is gyakrabban látogatta. De már nem hagytuk, hogy visszahúzzon minket abba a régi életbe.

Egyik este Gábor megfogta a kezem:

– Zsófi, sajnálom, hogy eddig nem álltam ki melletted jobban. Most látom csak igazán, mennyire fontos vagy nekem.

Elsírtam magam. Annyi év után először éreztem azt, hogy tényleg számítok valakinek.

A család többi része persze nem értette a döntésünket:

– Hogy lehet így elhagyni az anyátokat? – kérdezte Gábor nővére, Ági.

– Nem hagytuk el – feleltem halkan –, csak most végre élünk.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok: az anyósom néha haragszik ránk, néha sír a telefonban. De mi kitartunk egymás mellett. Emese boldogabb, Gábor is kiegyensúlyozottabb lett.

Néha elgondolkodom: vajon önzők vagyunk-e? Vagy csak végre megtanultuk szeretni magunkat is? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre jó gyereknek és boldog családnak lenni?