Újrakezdés hatvanöt felett: Egy válás története

– Te tényleg el akarsz válni? – Anna hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A régi, kopott viaszosvászon terítőn egy csésze kávé hűlt ki közöttünk, de egyikünk sem nyúlt hozzá. A falióra kattogása szinte fülsiketítő volt ebben a csendben.

Hatvanöt éves vagyok. Az ember azt hinné, ebben a korban már csak a nyugalomra vágyik, nem újabb viharokra. De én ott ültem Annával szemben, és azt éreztem, hogy megfulladok ebben a csendben, ebben a megszokásban, ami már rég nem jelentett semmit. Az utóbbi években csak a fiunkról, Gáborról és az unokákról beszélgettünk. A napjaink rutinná váltak: reggel közös kávé, délután séta a parkban, este híradó. És közben valahol elvesztettük egymást.

Aztán jött Júlia. Nem kerestem őt, nem akartam semmi újat. A könyvtárban találkoztunk először, ahol önkénteskedtem. Ő is ott volt, egyedülállóként, mosolygósan, mindig egy új regénnyel a kezében. Először csak beszélgettünk az irodalomról, aztán egyre többet nevettünk együtt. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt hittem, már régen kihunytak.

Anna persze észrevette a változást. Egyre többször kérdezte: „Hol voltál ilyen sokáig?” vagy „Miért vagy mostanában ilyen csendes?” Próbáltam tagadni magam előtt is, hogy valami történik. De amikor Júlia megfogta a kezem egy séta közben, hirtelen minden világossá vált: én még élek. Még képes vagyok szeretni.

A döntés azonban nem volt egyszerű. Egy egész életet éltem le Annával. Együtt építettük fel ezt a lakást Zuglóban, együtt sírtunk Gábor betegségeinél, együtt örültünk az unokák első lépéseinek. Hogy lehet ezt csak úgy eldobni? Mégis, minden reggel úgy ébredtem, hogy egyre inkább idegennek éreztem magam mellette.

A család sem könnyítette meg a helyzetet. Amikor először szóba hoztam Gábornak, hogy anyjával gondjaink vannak, csak legyintett: „Apa, minden házasság ilyen ennyi idő után.” De amikor végül kimondtam: „El akarok válni”, Gábor arca eltorzult.

– Ezt nem teheted anyával! – kiabálta. – Most? Hatvanöt évesen? Mit gondolsz, mit fog szólni az egész család?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben ő vádaskodott: önző vagyok, tönkreteszem az unokák életét is. Éreztem Anna tekintetét is a hátamon – fájdalmat és értetlenséget.

Aznap este Anna odajött hozzám a hálószobában. Leült mellém az ágyra.

– Mondd el őszintén… van valakid? – kérdezte halkan.

Nem tudtam hazudni neki. Bólintottam.

– Akkor menj – mondta végül könnyek között –, de ne várd el tőlem, hogy megértsem.

A következő hetek pokoliak voltak. Júliával sem volt egyszerű minden: ő is félt attól, hogy csak menekülök valami elől. A barátaink közül többen hátat fordítottak nekem – „Mit képzelsz magadról? Ennyi idősen új életet kezdeni?” – kérdezték gúnyosan.

De én nem tudtam visszafordulni. Elköltöztem egy kis albérletbe Kőbányán. Az első éjszakán egyedül ültem a kanapén és sírtam. Hiányzott Anna illata, hiányzott a megszokott reggeli kávé. De amikor másnap Júlia átjött egy tál meleg levessel és leült mellém beszélgetni, rájöttem: talán mégis van értelme ennek az egésznek.

A családommal való kapcsolat azonban megromlott. Gábor hónapokig nem beszélt velem. Az unokákat csak titokban láthattam néha-néha az iskola előtt. Anna bezárkózott; a közös barátaink mind hozzá húztak.

Júliával sem volt mindig könnyű. Ő is hozta magával a múltját: egy elhunyt férjet, két felnőtt gyereket, akik nem értették, miért akar újra boldog lenni ebben a korban. Sokszor veszekedtünk apróságokon – ki viszi le a szemetet, ki főzi meg a vacsorát –, de ezek valahogy mégis mások voltak: élőbbek, valódiak.

Egy év telt el így. Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt Kőbányán. Néha még mindig bűntudatom van Anna miatt; néha úgy érzem, mindent elrontottam. De amikor Júlia mellém ül és megfogja a kezem, tudom: még mindig képes vagyok szeretni és szeretve lenni.

Vajon helyesen döntöttem? Megérdemli az ember a boldogságot hatvanöt felett is? Vagy csak önző voltam? Ti mit tennétek a helyemben?