Újraépített hidak: Hogyan hozott közelebb minket a pénzügyi változás?

– Apa, ezt most komolyan mondod? – Emese hangja remegett a telefonban, mintha egyszerre lenne benne düh és kétségbeesés. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt kávé, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Igen, Emese. Nyugdíjba mentem, és… egyszerűen nem tudom tovább fizetni az albérletedet – mondtam halkan, de határozottan. A szívem összeszorult, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Tudtam, hogy ezzel valami végleg megváltozik közöttünk.

Emese nem szólt semmit. Csak hallottam a vonal másik végén a lélegzetét, majd egy halk sóhajt. – Akkor… majd megoldom – mondta végül, de a hangja rideg volt, idegen. Letette.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A feleségem, Ágnes próbált vigasztalni, de én csak bámultam ki az ablakon a novemberi esőbe. Az unokám, Kristóf képe ott volt a hűtőn – mosolygós, szőke kisfiú, akinek minden hétvégén mesét olvastam. Vajon most mi lesz velünk?

A következő hetekben Emese nem hívott. Nem jött át vasárnap ebédre, Kristófot sem hozta. Próbáltam írni neki üzenetet: „Hiányzol. Szeretlek.” Nem válaszolt. Ágnes is egyre feszültebb lett. – Talán túl hirtelen mondtad meg neki – mondta egyik este. – De hát mit tehettem volna? – csattantam fel. – Már így is alig jövünk ki a nyugdíjunkból! Nem vagyok bankautomata!

A karácsony közeledett, de a lakás üres volt. A fenyőfa alatt csak két ajándék hevert: egy Ágnesnek, egy nekem. Kristóf idén nem jött át. Aznap este sírtam először igazán hangosan, mint egy gyerek.

Januárban Ágnes megbetegedett. Egyik reggel remegő kézzel fogta meg a kezem: – Hívd fel Emesét. Mondd el neki, hogy mennyire hiányzik neked is, nekem is. Ne hagyd, hogy ez így maradjon.

Összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Emesét. Sokáig kicsöngött, aztán felvette.

– Mit akarsz? – kérdezte fáradtan.

– Csak hallani akartam a hangodat… és Kristófot is – mondtam halkan.

– Apa, tudod milyen nehéz volt nekem? Mindig számítottam rád… Most meg úgy érzem, mintha kidobtál volna minket az életedből.

– Nem dobtalak ki! Csak… elfogyott a pénzünk. De a szeretetem nem fogyott el – mondtam elcsukló hangon.

Hosszú csend következett. Aztán Emese halkan megszólalt:

– Kristóf is hiányol titeket. Minden este kérdezi, mikor megyünk át hozzátok.

– Akkor gyertek át vasárnap! Nem lesz nagy ebéd, de lesz palacsinta és sok ölelés.

Aznap este először éreztem reményt hónapok óta.

Vasárnap reggel Ágnes már korán felkelt, palacsintát sütöttünk együtt. Amikor Emese belépett Kristóffal az ajtón, mindannyian sírtunk. Kristóf odarohant hozzám: – Papa! Mesélsz ma is?

Emese leült mellém a kanapéra.

– Apa… Sajnálom, hogy haragudtam rád. Csak… annyira féltem attól, hogy egyedül maradok minden gondommal.

Átöleltem őt.

– Én is sajnálom. Talán túl sokáig akartam mindent megoldani helyetted. Most már csak azt szeretném, ha tudnád: mindig itt vagyok neked. Akkor is, ha nincs pénzem.

Azóta minden vasárnap együtt ebédelünk. Néha csak egyszerű rántotta van az asztalon, de sosem volt még ilyen jóízű a családi együttlét.

Most már tudom: nem az anyagi támogatás tartja össze a családot, hanem az őszinte szeretet és az egymásra figyelés.

Vajon hányan vannak még olyanok Magyarországon, akik azt hiszik, hogy csak pénzzel lehet szeretni? És vajon hányan mernek lépni egyet vissza – hogy aztán újra egymásra találjanak?