Túl sok volt már nekem – Egy magyar nő története a családról, elengedésről és újrakezdésről

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. – Hogy mindenki rád pakolja a baját? Hogy te legyél a család szemetesládája?

Nem válaszoltam. Csak bámultam a teám felszínén úszó citromkarikát, mintha abban keresném a választ. A telefon még mindig ott rezgett az asztalon, rajta az üzenet: „Anyu ma megint elesett. Nem tudnál hazajönni? Nekem túl sok a munka. – Gábor”

Gábor, az öcsém. Mindig is ő volt a család szeme fénye. Én voltam a felelősségteljes, ő a bohém. Most is rám tolja anyánk gondozását, mintha természetes lenne, hogy én mindent feladok.

– Túl sok volt már nekem… – suttogtam végül.

Zsuzsa sóhajtott. – Miért nem mondod meg végre nekik?

De hogyan mondjam meg? Hogy mondjam el anyámnak, hogy félek visszamenni abba a falusi házba, ahol gyerekkoromban mindig csak azt hallottam: „Te vagy a lány, neked kell segíteni!” Hogy mondjam el Gábornak, hogy haragszom rá, amiért sosem vállal felelősséget? És hogy mondjam el magamnak, hogy negyvennyolc évesen egyedül maradtam egy budapesti garzonban, miután Laci elhagyott egy fiatalabb nőért?

A válásunk gyors volt és fájdalmas. Laci már hónapok óta furcsán viselkedett. Egyre több hétvégét töltött „barátokkal” a Mátrában. Egy este aztán leült mellém.

– Kati… én nem tudom tovább csinálni. Szerelmes lettem valaki másba.

Azt hittem, rosszul hallok. Csak ültem ott, mint egy szobor.

– Ki az? – kérdeztem végül.

– Zsófi. A túracsoportból. Fiatalabb nálad… de nem ez számít. Egyszerűen… boldog vagyok vele.

Azt hittem, majd sírok vagy kiabálok, de csak ürességet éreztem. Mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.

– És most mi lesz? – kérdeztem halkan.

– Elköltözöm. A lakást eladjuk, felezünk. Zsófi kisfiával együtt szeretne új életet kezdeni velem.

A következő hetekben minden összedőlt. A barátaink közül sokan Laci mellé álltak. Anyám csak annyit mondott: „Biztos te is hibás vagy benne.” Gábor pedig egyetlen egyszer hívott fel: „Ugye nem haragszol Lacira? Az ilyesmi megesik… De most tényleg kéne segítened anyuval.”

Egyedül maradtam. A lakásból egy kis garzonba költöztem Zuglóban. A munkahelyemen is csak robotoltam – könyvelőként nem vár senki csodákat tőlem.

Zsuzsa volt az egyetlen barátnőm, aki kitartott mellettem.

– Kati, ne hagyd magad! – mondta újra és újra.

De hogyan ne hagyjam magam? Mindenki csak azt várja tőlem, hogy erős legyek.

Egy este aztán csörgött a telefon. Anyám hangja gyenge volt.

– Kati, kislányom… nagyon rosszul vagyok. Nem tudom már ellátni magam.

– Gábor hol van?

– Dolgozik… mindig dolgozik…

– Anyu, én is dolgozom! Nem tudok csak úgy hazamenni!

– De hát te vagy a lányom…

Letettem a telefont és sírtam. Zsuzsa átjött, főzött nekem egy teát.

– Menj haza pár napra – mondta halkan. – De ne maradj ott örökre! Ez nem a te életed!

Másnap szabadságot vettem ki és vonatra ültem. Az alföldi falu állomásán Gábor várt rám.

– Na végre! – mondta szemrehányóan. – Anyu egész nap csak rólad beszél.

– Te miért nem tudsz maradni vele pár napot?

– Nekem munka van! Meg hát… te vagy a nővére!

A házban anyám az ágyban feküdt. Megöleltem, de közben dühös voltam rá is.

Az első este Gábor leült mellém a konyhában.

– Figyelj… Ezt hosszú távon nem lehet így csinálni. Vagy te maradsz itt anyuval, vagy be kell adni valami otthonba.

– És te?

– Nekem családom van! Két gyerek! Te úgyis egyedül vagy…

Felálltam az asztaltól.

– Tudod mit? Elegem van ebből! Mindig én vagyok az áldozat! Mindig én oldjak meg mindent!

Gábor csak vállat vont.

Az éjszaka anyám sírt.

– Ne hagyj itt engem! Kérlek!

Reggel összepakoltam és visszamentem Budapestre. Útközben végig sírtam a vonaton.

Otthon Zsuzsa már várt rám.

– Mi történt?

– Nem bírom tovább! Nem akarom feladni az életemet azért, mert nőnek születtem! Nem akarok mindenki cselédje lenni!

Zsuzsa átölelt.

A következő hetekben anyám többször hívott sírva, Gábor pedig dühösen írt üzeneteket: „Szégyen vagy! Hogy lehetsz ilyen önző?”

De valami bennem megváltozott. Elmentem pszichológushoz. Elkezdtem futni esténként a Városligetben. Néha Zsuzsa is velem tartott.

Egy nap aztán Laci keresett meg újra.

– Kati… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban. Megöregedett pár hónap alatt.

– Sajnálom mindazt, amit tettem veled… Zsófi elhagyott. Visszajönnék hozzád…

Felnevettem keserűen.

– Most már késő! Most tanulom végre szeretni magamat!

Laci lehajtotta a fejét.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért?

Most itt ülök a kis lakásomban, és először érzem azt, hogy az életem tényleg az enyém lehet. De vajon meddig bírja az ember szeretet nélkül adni magát másoknak? És mikor jön el az idő, amikor végre saját magunkat választjuk?