Túl közel: Egy anyós vallomása a családi határokról
– Már megint itt vagy, mama? – kérdezte Réka, miközben az ajtóban állt, karjában a kis Marci sírt. A hangja fáradt volt, de inkább türelmetlen, mint hálás. A kezem önkéntelenül nyúlt volna a gyerekért, de Réka hátrébb lépett. – Most aludni próbálom lefektetni. Nem kellene minden nap átjönnöd.
A szívem összeszorult. Hányszor álmodtam arról, hogy majd ha egyszer nagymama leszek, minden nap együtt leszünk, segítek, főzök, játszom az unokámmal. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. – Csak hoztam egy kis levest, gondoltam, jól jön – motyogtam zavartan.
Réka sóhajtott. – Köszönöm, de tényleg… Szeretnénk egy kicsit magunk lenni. Marci is érzékeny mostanában, és nekem is kell egy kis tér.
Nem tudtam mit mondani. Ott álltam a küszöbön, a kezem remegett a leveses edény körül. Az egész életemet a családomnak szenteltem. Amikor Gábor, a fiam megszületett, minden percem körülötte forgott. Most pedig, hogy végre nagymama lettem, azt hittem, újra fontos lehetek.
Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek siettek, mindenkinek megvolt a maga dolga. Vajon én hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Vagy csak nem tudtam elengedni azt a szerepet, amit évtizedekig játszottam?
Este Gábor hívott fel. – Anya, beszélnünk kellene – mondta csendesen. – Réka kicsit feszült mostanában. Tudom, hogy jót akarsz, de lehet, hogy néha túlzásba viszed.
– Túlzásba? – kérdeztem vissza elcsukló hangon.
– Igen… Néha úgy érzi, mintha nem bízna benne senki. Hogy mindig ott vagy, mintha ő nem lenne elég jó anya.
A könnyeim potyogtak. Hát tényleg ezt sugalltam volna? Hogy Réka nem elég jó? Soha nem akartam bántani őt. Csak segíteni akartam.
Másnap reggel órákig ültem az ablak előtt. A szomszéd ház előtt egy fiatal nő tologatta a babakocsit. Eszembe jutottak azok az idők, amikor én is így sétáltam Gáborral a parkban. Akkoriban anyám is gyakran átjött – néha bosszantott is –, de most már értem őt.
Délután elmentem a piacra. Vettem friss zöldséget, de aztán rájöttem: nincs kinek főznöm. Egyedül ebédeltem otthon. A lakás csendje szinte fojtogató volt.
Este Réka írt egy üzenetet: „Köszönjük a levest. Marci végül jól aludt.” Rövid volt és távolságtartó. Vissza akartam írni valamit – hogy mennyire hiányoznak –, de inkább letettem a telefont.
Napok teltek el így. Próbáltam elfoglalni magam: olvastam, kertészkedtem, de minden gondolatom körülöttük járt. Vajon tényleg jobb nekik nélkülem? Vagy csak idő kell?
Egy hét múlva Gábor hívott újra. – Anya, vasárnap átjönnétek ebédre? Réka főzne valamit.
A szívem hevesen vert. – Persze! Mit vigyek?
– Semmit – nevetett Gábor –, csak magadat.
Vasárnap izgatottan készülődtem. Amikor beléptem hozzájuk, Réka mosolygott rám – kicsit fáradtan ugyan, de őszintén. Marci rám nevetett a járókából.
Ebéd közben Réka halkan megszólalt: – Tudom, hogy jót akarsz. De néha szeretném magam is kipróbálni… anya lenni.
Bólintottam. – Megértem. Csak… néha nehéz elengedni azt, amit annyira szeretek.
Réka megfogta a kezem. – Szükségünk van rád. Csak néha másképp.
Aznap este hazafelé menet már nem éreztem magam annyira elveszettnek. Talán tényleg meg kell tanulnom új szerepet találni magamnak ebben a családban.
De vajon meddig lehet visszafogni azt a szeretetet, ami szinte fojtogat? Hol van az a határ, ahol már nem segítünk, hanem terhet rakunk arra, akit legjobban szeretünk?