Túl késő a változáshoz: nincs visszaút – Egy magyar asszony szabadságharca a családi játszmákban

– Nem bírom tovább! – csattantam fel, miközben a kórházi folyosón ültem, a fehér csempék visszhangozták a hangomat. A nővér csak egy pillanatra nézett rám, aztán ment tovább. A kezem remegett, a vérnyomásom az egekben, és a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Azt mondták, pihenjek, ne idegeskedjek – de hogyan lehetne nem idegeskedni, amikor az ember élete egy véget nem érő harc?

A nevem Katalin. Negyvenhárom éves vagyok, kétgyermekes anya, és most először érzem azt, hogy teljesen egyedül vagyok. A férjem, Gergő, otthon van – vagyis inkább az anyjánál. Mert nálunk így mennek a dolgok: ha baj van, Gergő eltűnik, és az anyja szoknyája mögé bújik. Én pedig maradok a problémákkal, a gyerekekkel, a számlákkal és a csenddel.

A kórházban töltött hetek alatt végigpörgettem magamban az elmúlt húsz évünket. Hogy mikor kezdődött ez az egész? Talán már az esküvőnk napján, amikor Marika néni – az anyósom – odasúgta nekem: „Ugye tudod, hogy Gergő mindig is az én kisfiam marad?” Akkor csak nevettem rajta. Ma már tudom: nem viccelt.

Az első években próbáltam megfelelni mindenkinek. Dolgoztam a könyvelőirodában reggeltől estig, vittem a gyerekeket oviba, iskolába, főztem, mostam, takarítottam. Gergő segített – néha. De ha valami nem tetszett neki, rögtön hívta Marika nénit. És ő jött is: hozta a rántott húst, a lekvárt, meg a tanácsokat.

– Kati drága, ezt így nem lehet! Egy férfi nem mosogat! – mondta egyszer, amikor Gergőt próbáltam rávenni, hogy legalább hétvégén segítsen.

– De hát én is dolgozom! – vágtam vissza.

– Az más! Te nő vagy. Neked ez a dolgod.

Akkor még csak bosszantott. Ma már tudom: ezek a mondatok lassan mérgeztek meg mindent.

A gyerekek nőttek, én egyre fáradtabb lettem. Volt időszak, amikor három helyen dolgoztam egyszerre. Gergő közben elvesztette az állását – „válság van” –, és hónapokig otthon ült. Az anyja minden nap jött hozzá ebédet főzni. Én este hullafáradtan estem haza.

Egy este aztán kiborultam.

– Meddig fog ez így menni? – kérdeztem Gergőtől.

– Mire gondolsz? – nézett rám értetlenül.

– Hogy mindig minden rám marad! Hogy anyád itt ül egész nap!

– Ne bántsd anyut! Ő csak segíteni akar!

– Nekem? Vagy neked?

Gergő nem válaszolt. Másnap már Marika néni hívott fel.

– Katalin, te nem szereted eléggé a fiamat. Ha szeretted volna, nem lenne ilyen ideges.

Letettem a telefont. Sírtam. Aztán mentem tovább.

Azt hittem, majd jobb lesz. De csak rosszabb lett. Egyre többször fájt a fejem, szédültem, alig aludtam. A munkahelyemen is szóvá tették: „Kati, mi van veled? Olyan sápadt vagy.”

Aztán egy reggel összeestem a villamoson. Mentő vitt be. Magas vérnyomás, kimerültség, idegösszeomlás – ezt mondták az orvosok.

A kórházban végre volt időm gondolkodni. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg nekem kell mindent elviselnem?

Amikor kiengedtek, hazamentem – de mintha idegen lett volna a lakásom. Gergő sehol. A gyerekek Marika néninél ebédeltek.

– Hol van apa? – kérdeztem Zsófitól, a lányomtól.

– Nagyihoz mentek bevásárolni – mondta vállat vonva.

Este Gergő hazajött.

– Miért nem szóltál, hogy jössz? Anyu főzött volna neked is.

– Nem akarok anyád főztjéből enni! – csattantam fel.

– Mi bajod van velem? – kérdezte sértődötten.

– Az, hogy sosem vagy velem! Mindig csak anyád!

Veszekedtünk. A gyerekek sírtak. Marika néni másnap felhívott:

– Ha nem tudsz rendes feleség lenni, majd én gondoskodom Gergőről!

Aznap este eldöntöttem: elég volt.

Másnap összepakoltam pár ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Ott ültem a régi szobámban és először éreztem azt: szabad vagyok. Anyám csak annyit mondott:

– Kati, te mindig mindenkinek meg akartál felelni. De magadnak mikor?

Hetekig nem hívtak fel otthonról. Aztán egy este Gergő megjelent anyám házánál.

– Gyere haza! – kérte halkan.

– Minek? Hogy újra mindent én csináljak?

– Megváltozom…

Nevetnem kellett.

– Ezt már hányszor hallottam?

Gergő sírt. Először láttam ilyennek.

– Anyu… anyu azt mondta, nélküled semmit sem érek…

– És te mit gondolsz?

Nem válaszolt.

Visszamentem pár napra Budapestre – csak hogy lássam a gyerekeket. Zsófi rám ugrott:

– Anya! Ne menj el többet!

A fiam, Marci csak csendben átölelt.

Marika néni persze ott volt: sütit hozott és savanyú képet vágott.

– Katalin drága, ugye most már minden rendben lesz?

Ránéztem és először mertem kimondani:

– Nem tudom. De azt tudom: többé nem hagyom magam eltaposni.

Aznap este leültem Gergővel beszélgetni.

– Változtatni akarok – mondta ő is.

– Akkor kezdjük ott: holnap te főzöl vacsorát és te viszed le a szemetet!

Nevetett – de megtette.

Azóta eltelt fél év. Nem lettünk tökéletes család. Marika néni ritkábban jön át (de azért mindig talál okot). Gergő próbálkozik – néha ügyetlenül –, de legalább próbálkozik. Én pedig megtanultam nemet mondani.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna, ha hamarabb kiállok magamért? Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mindent elvisel csendben? Miért hisszük el olyan könnyen, hogy nekünk kell mindent kibírni?

Talán sosem késő változtatni… vagy mégis? Önök mit gondolnak: tényleg nincs visszaút egy ilyen kapcsolatban?