Túl fiatal anyának: Az én történetem tizenéves anyaként Budapesten

– Nem mehetsz el ma este, Ivett! – kiáltotta anya, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A hangja remegett, de nem a haragtól, hanem attól a tehetetlen félelemtől, amit azóta éreztem rajta, mióta megtudta, hogy terhes vagyok. Tizenhét évesen, egy szürke novemberi estén, amikor más lányok a Margitszigeten sétálnak vagy a Deákon találkoznak a barátaikkal, én otthon ültem, és azon gondolkodtam, hogyan mondjam el apának is.

Azt hittem, hogy a legnehezebb pillanat az lesz, amikor először meglátom a két csíkot a teszten. De nem. Az igazi vihar akkor kezdődött, amikor anyám sírva fakadt, majd apám napokig nem szólt hozzám. A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről – most viszont minden kimondatlan szó ott lógott a levegőben.

A barátaim közül sokan eltűntek mellőlem. Réka még próbált tartani velem kapcsolatot, de egy idő után ő is ritkábban jelentkezett. „Nem tudom, mit mondjak neked” – írta egyszer egy üzenetben. Mintha valami fertőző betegségem lenne, amitől mindenki fél. Egyedül maradtam a gondolataimmal és azzal a félelemmel, hogy vajon képes leszek-e jó anya lenni.

A szülés előtt hetekig csak sírtam esténként. A szobám falán ott voltak még a régi poszterek: Halott Pénz koncert, Balaton Sound belépő – mind emlékeztettek arra az életemre, amit elvesztettem. Anyám néha bejött hozzám, leült az ágyam szélére, és csak nézett rám. Egyszer azt mondta: „Ivett, én sem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani. De valahogy muszáj lesz.” Akkor először éreztem azt, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

Amikor megszületett Bence, minden megváltozott. A kórházban ültem az ágyon, néztem az apró arcát, és egyszerre voltam boldog és rémült. Az első napokban mindenki jött látogatni: nagymama hozott húslevest, apám csendben leült mellém, és csak annyit mondott: „Büszke vagyok rád.” Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy beszéltünk egymással.

De ahogy teltek a hetek, újra rám nehezedett minden: éjszakai sírások, pelenkázás, tejfoltos pólók. A barátaim végleg eltűntek. Réka egyszer meglátogatott, de láttam rajta, hogy zavarban van. „Nem tudom elképzelni ezt az egészet” – mondta halkan. Én sem tudtam.

Az iskolába visszamenni lehetetlennek tűnt. Az osztályfőnököm felhívott egyszer: „Ivett, ha szeretnéd befejezni az évet, segítünk.” De hogyan? Ki vigyázna Bencére? Anyám dolgozott reggeltől estig egy pékségben Újpesten, apám pedig buszsofőrként járta a várost. Néha úgy éreztem, mindenki haragszik rám azért, mert elrontottam az életüket.

Egyik este veszekedtünk anyával. „Miért nem vigyázol jobban magadra? Miért kellett ennek így lennie?” – kérdezte sírva. „Te sosem értettél meg engem!” – vágtam vissza dühösen. Aztán mindketten sírtunk. Másnap bocsánatot kértünk egymástól – de a sebek ott maradtak.

Bence apja, Gergő eleinte próbált segíteni. De ő is csak tizenhét volt. Az anyja nem engedte be hozzánk többet, mondván: „Ez nem az ő felelőssége.” Gergő egyre ritkábban jelentkezett. Egy idő után már csak üzeneteket küldött: „Sajnálom… Nem tudom kezelni ezt.” Egyedül maradtam Bencével.

A legnehezebb pillanatok azok voltak, amikor éjszaka felébredtem Bence sírására, és úgy éreztem: nincs tovább. Néha azt kívántam, bárcsak visszamehetnék az időben – de aztán ránéztem Bencére, és tudtam: ő nem hibás semmiért.

Az utcán sokszor néztek rám furcsán az emberek. Egy idős néni egyszer odajött hozzám a játszótéren: „Kislányom, hol van az anyukád?” – kérdezte kedvesen. „Én vagyok az anyukája” – feleltem halkan. Láttam rajta a döbbenetet.

Az idő múlásával megtanultam elfogadni magam. Megtanultam segítséget kérni: anyámtól, apámtól, sőt egyszer még Rékától is. A családunk lassan újra összekovácsolódott – de már sosem lett olyan, mint régen.

Most itt ülök Bence mellett a játszótéren egy padon. Nézem őt, ahogy nevetve futkos a homokozóban. Néha még mindig félek attól, hogy elrontom az egészet – de már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hányan érzik még magukat így ebben az országban? Hányan félnek attól nap mint nap, hogy túl fiatalok ahhoz, amit az élet rájuk mér? Ti mit tennétek a helyemben?