Tükörjáték: Ahogy bánsz velem, úgy bánok veled – Egy anyós vallomása

– Anya, kérlek, gyere át és vigyázz Noémire! Magas lázam van, borzalmasan fáj a torkom! Annyira rosszul vagyok! Segíts! – hallottam a fiam, Gergő remegő hangját a telefonban.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a falióra kattogása szinte szétfeszítette a fejem. Az elmúlt hónapokban minden alkalommal rohantam, ha hívtak. Mindig ott voltam, ha Noémi beteg volt, ha Emese, a menyem dolgozni ment, vagy csak pihenni akart. De sosem kérdezték meg, hogy én hogy vagyok. Sosem hívtak át csak úgy beszélgetni. Karácsonykor is csak egy órára ugrottam át hozzájuk, mert Emese azt mondta: „Most inkább szűk családi körben ünneplünk.”

Most viszont valami eltört bennem. A hangom remegett, amikor válaszoltam:

– Sajnálom, Gergő, de ma nem tudok átmenni.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Gergő levegőt vesz.

– De anya… tényleg nagyon rosszul vagyok. Csak pár órára kéne…

– Tudom, de nekem is vannak dolgaim. És… tudod, néha nekem is jól esne egy kis segítség vagy törődés – mondtam halkan.

– Ez most komoly? – kérdezte döbbenten.

– Igen. Mostantól úgy bánok veletek, ahogy ti bántok velem.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést. Vajon önző vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért?

Aznap egész nap csend volt. Nem hívott senki. Este Emese írt egy üzenetet: „Remélem, jól vagy. Gergő egész nap lázas volt. Noémi is sírt.” Nem válaszoltam rögtön. Először dühös lettem: miért mindig én vagyok a tartalék? Miért természetes, hogy mindenki rám számíthat, de én senkire?

Másnap reggel kopogtak az ajtómon. Kinyitottam: ott állt Emese Noémivel a karján.

– Beszélhetünk? – kérdezte feszülten.

Beengedtem őket. Noémi az ölembe ült, de most nem öleltem magamhoz olyan szorosan, mint máskor. Emese leült velem szemben.

– Mi történt veled? – kérdezte halkan.

– Semmi különös – feleltem. – Csak elfáradtam abban, hogy mindig csak adok és soha nem kapok vissza semmit.

Emese zavartan nézett rám.

– Nem is tudtam, hogy így érzed…

– Mert sosem kérdeztétek meg – mondtam keserűen. – Amióta megszületett Noémi, csak akkor hívtok, ha szükségetek van rám. Sosem jöttök át csak úgy. Sosem kérdezitek meg, hogy vagyok. Karácsonykor is kizártatok.

Emese elpirult.

– Nem akartunk megbántani… Csak azt hittük, örülsz neki, ha segíthetsz.

– Örülök is – mondtam –, de néha nekem is szükségem lenne rátok. Egy beszélgetésre, egy közös ebédre… vagy csak arra, hogy valaki megkérdezze: „Hogy vagy?”

Csend lett köztünk. Noémi az ölemben játszott a kezemmel.

– Mit szeretnél most? – kérdezte Emese végül.

– Azt szeretném, ha nem csak akkor lennék fontos, amikor baj van – mondtam őszintén. – Ha néha ti is gondolnátok rám. Ha nem csak nagymama lennék, hanem anya is… és ember.

Emese bólintott.

– Igazad van – mondta halkan. – Megpróbálunk változtatni ezen.

Aznap este Gergő is felhívott.

– Anya… sajnálom – mondta rekedten. – Nem vettem észre, mennyire magadra hagytunk téged.

– Nem baj – feleltem –, de mostantól szeretném, ha máshogy lenne.

A következő hetekben lassan változni kezdett minden. Egyik vasárnap Gergőék hívtak át ebédre. Emese sütött nekem almás pitét – tudta, hogy az a kedvencem. Noémi rajzolt nekem egy képet: „Nagyi, szeretlek!” felirattal.

Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még nehéz napok: amikor újra csak akkor kerestek, ha baj volt; amikor Emese feszülten szólt hozzám; amikor Gergő elfelejtett visszahívni. De már nem hagytam szó nélkül. Megtanultam kimondani: „Most nekem van szükségem rátok.”

Egy este Noémi nálam aludt. Lefekvés előtt odabújt hozzám:

– Nagyi, te mindig itt leszel nekem?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

– Igen, kicsim… de néha nekem is jól esik egy kis szeretet.

Most már tudom: a kölcsönös tisztelet nem magától értetődő – ki kell harcolni és ápolni kell minden nap.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány nagyszülő várja hiába a törődést? Ti mit tennétek a helyemben?