„Többet keresek, ezért nem csinálok mást” – Egy házasság vége Budán

– Nem értem, miért vagy mindig ilyen fáradt, Zsófi – szólt oda Laci, miközben a laptopját csukta le az étkezőasztalon. – Én dolgozom napi tíz órát, te meg csak itthon vagy a gyerekekkel. Ráadásul többet is keresek, szóval szerintem igazán elvárható, hogy te intézd a háztartást.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. A konyhapulton álltam, kezemben a mosogatószivaccsal, és néztem, ahogy Laci feláll az asztaltól, és elvonul a nappaliba. A két gyerek, Marci és Anna, éppen egymást kergették a szőnyegen, nevetésük visszhangzott a lakásban. De én csak álltam ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Tíz éve vagyunk házasok. Tíz évvel ezelőtt még minden más volt. Laci akkoriban még virágot hozott nekem, és együtt terveztük a jövőt. Azt mondta, mindent együtt oldunk meg. Most viszont úgy érzem magam, mint egy alkalmazott, aki sosem kap fizetést vagy elismerést.

Aznap este, miután lefektettem a gyerekeket, leültem Laci mellé a kanapéra. Próbáltam beszélgetni vele.

– Laci, nem érzem igazságosnak ezt az egészet. Én is dolgozom – mondtam halkan. – Igaz, hogy nem fizetnek érte, de egész nap pörgök: főzök, mosok, tanulok a gyerekekkel, intézem az orvosi időpontokat…

Laci fel sem nézett a telefonjából.

– Zsófi, én tartom el a családot. Ha nem keresnék ennyit, nem lenne ez a lakás sem. Szerintem ez így korrekt.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyi lennék? Egy háztartási alkalmazott? Hová tűnt az a férfi, aki egyszer azt mondta: „Te vagy az életem értelme”?

Másnap reggel Marci belázasodott. Laci már elment dolgozni, így egyedül vittem orvoshoz. A rendelőben egy másik anyuka – talán Éva volt a neve – rám nézett fáradtan:

– Te is egyedül vagy ezzel az egésszel?

Bólintottam.

– A férjem szerint ez női feladat – mondtam keserűen.

Éva elmosolyodott.

– Nálunk is ugyanez megy. Mintha csak az számítana, ki mennyit keres.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány nő él így Budapesten? Hányan érzik magukat láthatatlannak saját otthonukban?

Este újra próbálkoztam Lacival.

– Szerinted ez tényleg igazságos? – kérdeztem tőle vacsora közben. – Hogy minden rám hárul?

Laci vállat vont.

– Zsófi, én nem fogok porszívózni egy hosszú nap után. Ha nem tetszik, menj vissza dolgozni.

A gyerekek csendben ültek az asztalnál. Anna rám nézett nagy szemekkel.

– Anya, miért sírsz?

Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

– Semmi baj, kicsim – hazudtam.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben Laci halkan horkolt mellettem. Felidéztem az első közös albérletünket Zuglóban, amikor még mindketten egyetemre jártunk és minden fillért beosztottunk. Akkoriban együtt főztünk vacsorát és együtt mostunk fel. Most pedig…

Egy héttel később Laci anyja, Ilona néni jött át látogatóba. Már az előszobában hallottam a hangját:

– Zsófikám, hát hogy néz ki ez a lakás? Régen minden csillogott-villogott!

Próbáltam kedvesen válaszolni:

– Sok dolgom volt mostanában…

De Ilona néni csak legyintett.

– Az én időmben egy nő tudta a helyét! Laci egész nap dolgozik értetek!

A gyomrom összeszorult. Úgy éreztem magam, mintha mindenki ellenem lenne.

Aznap este Laci később jött haza. Már aludtak a gyerekek, amikor leült mellém.

– Anyám mondta, hogy panaszkodtál neki – kezdte szemrehányóan.

– Nem panaszkodtam – válaszoltam fáradtan –, csak elmondtam neki, hogy nehéz mostanában mindenre odafigyelni.

Laci sóhajtott.

– Nézd Zsófi, én nem akarok veszekedni. De ha nem bírod ezt a tempót, tényleg visszamehetnél dolgozni. Akkor majd fizetünk takarítónőt is.

A szavai fájtak. Mintha csak egy gép lennék: ha elromlok vagy elfáradok, majd lecserélnek vagy vesznek valami mást helyettem.

Egyik este Anna odabújt hozzám lefekvés előtt.

– Anya, te boldog vagy?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam:

– Szeretlek titeket nagyon.

De magamban tudtam: valami nagyon nincs rendben.

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra: lehet-e így élni tovább? Vajon tényleg csak pénz kérdése egy házasság? Hol van ebben az emberi méltóság? És mi lesz velem tíz év múlva?

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy bögre hideg kávéval és azon gondolkodom: vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy láthatatlanok lettek saját életükben? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon van ebből kiút?